Mostmár
végképp minden
tényleg tökmindegy,
szívem csak
téged látni képes.
Nézem, látom a tükör-
képem-rebben szét
két szép szem em-
berszem.
„Kérem
szépen a jogos
bérem.”- szólnék
csendben a tükör-
jégen.
Merszem
retten a messzi
térben: „Inkább nem
pattognék he-
lyedben.”
Jaj Istenem, mit tettem!
A fára rossz tüzet tettem.
Helyre már nem hozhatom.
Tulajdonképpen leszarom!
És a
tények messzi
térnek tévhe-
lyükről, és a
számok megha-
zudtolják a
vámot, és én
döbbent arccal
szánom a való-
ságot, s a
végén tovább-
állok.
Tudod,
elképzelném
néha, hogy csak
vagy…Tessék hát
ezt is már ki-
mondtam. Nem kell
sajnálkoznod,
értem, én nem ér-
hettelek téged
ébren.
Hallom
lassú ébre-
désem, létem
szelek szárnyán re-
pítem. Messzi
zordon vidékre
értem, tekinte-
temmel végig-
élem:
Jaj Istenem, mit tettem!
A jó szót meg nem értettem,
szarból várat építettem,
és majdnem elfelejtettem,
hogy a
bánat messzi
támad, de értem
eljön, és ki
értelmét adta a
szónak, legyint és
eljön, hisz a
végén mindig
magánzárkába
zárva jössz
rá az igaz-
ságra.
Valóságnak nevezhető
minden, ami kettős.
Buzgón, büszkén fárad, gyengül,
épül le az erős.
Sarokszeglet közepéből
kacsint rám egy alak,
csőbe húzom, csábítgatom-
na most elkaptalak!
Két arcának közös volta
egy mederből ered,
félbevágott egészekből
osztja fel a teret.
Nem találhat nyugovóra,
talán nem is lehet, míg
kettő-három-négy-öt helyett
el nem nyer Egy nevet.
Egyik arca sír,
másikkal meg nevet,
fél kezével ír,
fele keze remeg,
egy fülére hall,
jobbára csak hallgat,
a pillanatnak él, de egy mi
élteti: a holnap.
Várva vár az alkalomra,
s mikor jönne, nem megy,
egy személyben élteti és
gyűlöli a rendet,
két szemére vak csupán,
a harmadikra jól lát,
épp az imént tekintette
rendszeredet jól át:
Egyszer-kétszer, hármat-négyet
hibázhat, ki gyáva,
ötödjére hibátlan száll i-
nába bátorsága.
„El se kezdem, felesleges,
túl drága az ára.”
Ki élni felejt, halált veszít,
ha nem vigyáz magára.
Egyszeri végeredményként
csak a semmi jön ki.
A csörgő patak tiszta vizét
tengerekbe dönti.
Forrón izzó lávafolyam
a csendet zajjal tölti,
az ősi erő szörnyű hitét
emberekbe önti.
Földanyánk szól. Szél az ajkán
csendbe csendül vele:
„Ott álltam a patak partján,
szívem szakadt bele.”
Szól az Isten, Zengő Hangú,
párját megsajnálva:
„Ne félj, Szépet, Zsengét Termő,
az Idő meghálálja!”
