Ami volt

Szavamat adom, de a
szavaimon át, mint holdfény,
didereg a csend, ez a
hideg idegen.

Sose hagyom el, mert
sose hagy el engem e
csend. Vele betakarom
éjjel a lelkem.

Te se leszel egyedül!
Betakar a takaró!
Sima keze simogat,
hidege meleget ad.

Felemel a telihold;
kihűlt árnyam a
bánat, ami volt.

Nyugat

Azért néha jó tudni

hova dob a gép -

oda megyek én

álomaranyfát vetni.

Szépen termi a

városi vágyat a

kertben.

Azért néha jó lenne

felegyenesedve a

test kötelét elhagyni.

Sokadik a szó,

szaporodik a világ,

ide meg oda veti magát,

kiteregeti azt a tekintélyes mennyiségű

kibaszott vagyonát.

Menj, menj, menj!

Soha ne remélj!

Ez a bolygó már

végképp ki van adva!

Ha már nem elég, hát

költözz nyugatabbra!

Ott szántóföldek vannak

a házak tetején!

Menj! Menj! Menj!

Kinn tágasabb!

Holmi százmilliók ott

filléreket érnek!

Emberarcú lények

a házak tetején élnek,

és szántóföldet vetnek,

és szántóföldet vetnek!

Út

Itt hagytál.
Itt hagytál újra.
Tudom én, magaddal
vittél az útra, de
mégis, én itt vagyok,
s te nem vagy velem.

Talán elvittél előlem is, és
zsebedben hordasz vagy kulcstartódon,
s talán majd visszaemlékszel egy éjjel az
elkövetkezők közt egy poros, egy ódon
éjszakánk emléke felett elmerengve,
aléltan ájulsz rám gyönyörtől remegve,
s talán, mint eszmélsz, már másik kar kulcsol,
s kulcstartód ajtódnak zárában kukucskol,
s zörögni próbálna: Itt hagytál bezárva..!
- de kiálmodtál már, és nem segít a lárma.

Talán már sokkal, de sokkal később van.
Talán már nem is fáj, kihűlt kulcs vagyok.
Emlékszem, tavasz volt, felszállsz és elmész,
és aztán eltelt egy élet, s én megfagyok.
Nem jöttél vissza, bár azt ígérted, s én
nem mentem, hogy visszahozzalak, el érted.

Most éppen most van. Még
meg sem érkeztél.
Most éppen tavasz van,
elmúlt a tél.
Nem rég szálltál fel, még
emlékszem, mit mondtál,
hogy mit jelentek, s hogy
szebbet nem is álmodtál.
Próbálom erősen észben tartani,
kapaszkodom, bízom, rád gondolok.
Hasonlítasz rám és nem tudnál ártani.
Köröttünk rendben van minden dolog.

Esténként felhívlak. Nem szégyen - hiányzol.
Partnered most épp egy másikkal táncol.
Felveszed, lélegzel forrón és áhítva,
búcsúzunk, ölelnél, meglátsz egy másikba.
Természet ölében ölelsz, míg más élvez,
te mindent megadnál, ő mindent elvesz,
s kifosztván, bódultan, holdfényes magányban
magadra hagy végül a fűszálhullámzásban.
Ahhoz, hogy megfulladj, nincsen már erőd,
ahhoz, hogy felkelj, a súly túl mélyre süllyesztett.
Megkövült szempárral meredsz az éterbe,
csillaggá változtál, szerelmed elvesztett.

Elmúlnak nappalok, elmúlnak éjek,
és én még mindig úgy érzem, hogy élek.
Napról napra egyre biztosabb vagyok,
félelmem már nem őrjöng, harsog, csak dadog.
Tudom, hogy kit választottam, s hogy ki ő,
tudom, hogy miénk a jelen s a jövő,
s tudom, hogy elmémet múltam pallérozta
annyira élesen szörnyűvé látóra.

Tudom, hogy képek még ezrével jönnek majd.
A hangokat meghallom, kiszűröm a zajt.
Túlélem ezt is, és hagyom, hogy lépj -
hogy eggyé olvassz, vagy ízekre tépj.

Gátszakadás

Olvadó hús,
könnyező patak,
kibomló táj,
lélegző szavak.

Kiömlő vér egy
barlang udvarán,
kiálló csontszirt
hegycsúcs kőfalán.

Nincs értelme megválni,
hogy újra rátalálj.
Hogyha mint a szél suhansz,
kibomlik úgy a táj.

Semmi nincs, mi már leköt.
Te azt hiányolod,
mi hogyha megkerülne sem
lehetne jobb sorod.

Ellenáll a végtelen,
mi sok darabra tört,
de összeáll a tér, idő,
s a fénynek állit őrt.

S végül egy a sok közül
kitör, s a hús felold,
s a könnyező patakfolyás
mögül kikél a hold.

Áradás

Porladó part vagyok, folyónak medre.

Mit kezdjek ezzel a túláradt árvízzel?

Gátaim ledöntve, ellenállás nélkül

önti el legbensőm minden zeg-zugát.

Biztonságát vesztett, vad természetté lett

házam, mely hitből és hűs csillagfényből állt.

És én csak nézek szét bámészan: én még csak

most érkeztem, mégis oly ismerős itt.

Láttam már, hogy törnek ketté a bilincsek

egyetlen lélegzetvételnyi csendtől.

Láttam már tébollyal rángatott kilincset,

ajtófélfán csüngő, megrongált kertkapun.

Láttam már, ismerem már ezt a kertet, e

hajnalpír előtti utolsó percet, és

tudtam, hogy mindig is itt volt és eljön, és

mégsem tettem semmit, hogy könnyebb legyen.

Mint kígyónak mérge, úgy maródott belém a

múlt, és mint levedlett kígyóbőr, úgy csüngnek

kiszáradt éveim kóróin e megannyi

nyálkás és sikamlós cafat, az emlékek.

Elhasznált óvszert több hálával hajítok

szemétbe, mint ezek bármelyikét.

S lásd, mégsem bírom, mert mint

velőmhöz tapadt és tenyésző piócák,

úgy szívják vérem, míg találnak szervest, vagy

valamit, ami tán régen még az volt, vagy

valamit, ami már haldoklik, de még mindig nem holt.

Gondolat-érzések lepik el testemet,

kitömnek, rámásznak szívemre, sajdítják.

Fészket raknak rajta, átjáróhíd épül

érzések s szellem közt, s fájdalmam fellázad:

Mind kik csak szenvedünk halkan és elnyomva,

mindünk okkal szenved, s nincsen bánat, melynek

rajtunk kívül lenne indító oka.

Amilyen magasra hág fájdalmunk foka,

oly mértékben távolodunk el a kérdéstől,

amelyen kérdés, ha jól tétetik föl,

különbsége a választól csupán időbeli elhelyezkedése.

Felszámítódnak majd érdemre méltó

tetteink sorában sorsunk fájának

nektáros gyümölcsei, amidőn szüretkor

magasra nyújtózva sem érjük el a

legfelsőbb ágnak azon egyetlen termését?

Vagy tán csak várjuk, míg fejünkre hullik,

s ütődött kobakkal, kábán reménykedjünk, hogy

leérvén vajon majd lágy földet ér?

S valóban nincsen több, mint fél igazság,

s másik fél hit, melyből színerő fakad, hogy

átjusson a szellemlét ez őserdei bozóton, mely

kietlen plazmatömörségében sűríti magába az

átjárót az egységes külvilág felé?

Monszun zúg, de engem csak egy csepp talált el.

S ti mind, akik fulladva kapkodtok levegőért,

halljátok szavam, és ne féljetek!

A víz alatt béklyóját kioldják a hullámok,

s megenyhül a gyöngyét rejtő kagylóhéj.

Fagyhalál

A múlt fátylán túl fekvő régmúlt odabenn vibrál, táncol.

Feldúl, émelygéssel tölt el a távolság meg a birtok terhe.

Tudván, megtörtént és részünk, lánccal rögzít hozzá,

s úgy kell tennünk, mintha e fogság még csak fel sem tűnne.

Mennyi a sors és mennyi a végzet a múlttal mérlegen állva?

Mennyi a döntés álmos, gyermeki féltudatosságunkból?

Mekkora álom képes a sorsunk újrateremtésére,

és van-e bélyeg, mely nem erősebb, mint akarattal bírni?

Szél sodor oldalt, metsz a sebesség. Tán ha lehagyja a test az időt, az is

úgy szakad el, mint tér a nyomástól. Hangja süvít és torka feszül.

Még ami benn van, már levegős, és nagy lélegzetet ölt. Egy sóhajt

hallat a lélek – már kirepült, és újra beforrad a tér hasadéka.

Kong az üresség, visszhang pattog a szürke falakról. Itt van a tél, és

nem lesz már soha langyos szellő, csak viharos csend, néma beszéd.

Hajnalban majd megmosom arcom. Nincs ki előtt, csak a rend maradékát

őrzöm a jéghideg éjjel elől, hol megfagy a fény és forr a sötét.

Reggel felkelek, elhagyom otthonom. Ezt a kihalt, vén, rút idegent.

Nem maradok. Ez a fátyolköd, ez a félhomály, amelyen átsejlik, mint

súlytalan és tovatűnő foszlány képtelen árnya – a múlt sugara -, most

úgy nehezül rám, mint sav az üstre, melyben a forró nyár heve fő.

Most még vérem kristályszemcsés. Érzem, mint karcolja belül szét

vérereim lágy hússzövetét, és tűhegyeit mint szúrja belém.

Sebzett, vérző szívem dobban párat még, majd összerogyik,

dúlt fala dől, kamrája borul, és száz fele szór szét bennem erőt.

Ezt az erőt nem testre faragták. Ennek nincsen jó helye bennem.

Ennek nem jó itt velem együtt. Mennie kell. Én nem maradok.

Mint egy kőszál fekszem a parton. Hullámok mardossák testem.

Csonttá dermedt hajnal hallgat meghúzódva a fodrai közt.

Kötetlen eposz-töredék

Látok előttem térbeli testet.
Abba lakom. Nézd: ez vagyok én.
S látom e rajtam kívüli formát.
Arra jutok: ez csak te lehetsz.
Úgy idomulsz eme rámnőtt húshoz,
csaknem mint az a csontra tapad.
S visszamegyek: hol a tánc ered, onnan
lüktet lelkünk vonzereje.
Lásd: ez a tér most kettéválik,
közte a nyúló hús bizsereg.
Szemben a kör pont most ér össze,
szembogarad tükrömben a pont.
Lám, hunyorítok, s összemegyek. Olyan
aprócskára, hogy épp te vagyok.
S visszatekintek, s már magamon túl
látlak vissza e tér közepén.
Egyesülök, s ez a tér kiszorul, és
benn vagyok én, és kinn az anyag.
S míg odabenn magamat keresem, kinn
szüntelen érted nyúl a kezem.
Így feleződöm meg, s leszek egy, mert
kívülem úgy hatok át magamon, mint
kéz, ami tol, mint sebböl a vér tolul
addig, míg meg nem heged az.
Én tapadok rá, ellentartok,
s állok eléd, már heg vagyok én is.
Plazmatikus sejt, jégbe fagyott vér,
csak közeledben forr a szivem.
Forr, mint vulkán-magban a láva,
s látod-e: tombol, mint iszonyat.
Retteg, tajtékzik, s természete
folytán mindent összezavar.
Túl az időn és téren védi az
őt követőt, s akit ő követ, őt.
Visszafelé nyúl, eltaszit élőt,
holtat idéz és ég fele tart.
Bár neve nincsen, szörnyü erős, és
védelmére szorultam sokszor.
Mind-valahányszor megfutamodtam,
ő sietett menekíteni engem.
Őneki nincsen hangja se. Úgy szól
hangomon át, mint szél furulyán. Ő
úgy akar élni, mint hal a vízben.
Rengeteg évig, gondtalanul.
Még sose kért, és mégse rabolt, csak
halkan küzdött élelemért.
Gazdát így még meg sosem értett
egyetlen hű társ, segitő. Most
összetalálkoztunk. Olyan élet
zajlik, amelyből részt követel.
Úgy kiabál, mint szónok a népnek,
bent falakat tör, ver szanaszét.
Látni akar, mert ő vagyok én. Ez a
megnyomorított, hontalan árva.
Téged akar, és téged akarlak.
Érted jött a sötétböl elő.
Látnia kellett, hogy van-e ok, ami
megmagyarázza e tektonikus zajt.
Ég dübörög, vagy szélvihar őrjöng?
Nem. Te vagy az. És bennem az orkán.
Ember a talpán az, mely képes
megszelidít'ni ez ősi erőt.
Vad szele úgy csapkod fel-alá, hogy
meghajlítja a csontjaimat,
átformálja az izmaimat, és
nézd csak! Végülis épen, s egyben
léptem elő, mint tűzböl a kő.
Így, megerősödvén fele lényem
teljes egészben felszabadult.
S tükröm, lényem a külső térben az
emberek érzékszervein átjut,
s ott, hova érkezik, onnan nézem az
elterülő táj mily csodaszép,
s visszatekintek, s már magamon túl
látlak vissza e táj közepén,
s lám, kijutottam, s már sose nézek
tőled többé hátrafelé.

Magasan maradok

Magasan maradok,
ölelek hevesen,
szavakat duruzsol,
lecsorog fülemen.
Felüvölt, elemészt,
parazsat tüzesít,
anyaföld, kötelék,
betakar, beterít.
Meseszép tünemény,
selyemút, karaván,
utazás, telihold,
kimerült koravén.
Sose hagyj egyedül,
szabadulj, szabadíts,
sose légy ideges,
takarodj, takaríts.


Magasan maradok,
eltávolodom.
Te vagy az, türelem,
egy szem rokonom.
Haladok hegyesen,
tudatom kilyukad,
lyukamon kijutok,
követem te utad.
Nem elég meredek,
nem elég egyenes,
maradok maradék,
de azért ne nevess.
Te sem állsz magadért
ki ha kell, de remek
kifogás a halál,
bele is remegek.
Takarodj kifelé.
Magamat nevelem.
Baszakodj akivel
nem unod, ne velem.