P.M.

Hársfa kérge
mind lemállik.
Esti hajnal
térdig ázik.

Ennek itt kell
véget érni.
Nincsen egy jel
megéri várni.

Hogyha megjön
üdvözöllek
Hogyha elmegy
fuss megöllek,

Innen egy út
visz ki téged
Hallgatok rád
elkisérlek.

Hagyjatok már!!
Bágyatag vagy.
Nem vagyok. Hagyj.
Hangos álom.

Hangot adni.
Meghatároz.
Magja földnek.
Hársfa kérge.

Intuicionista jegyzettöredék

Vonalon haladok síkokon át és pont fele tartok.
Ösztön-tudatunk képpé tépi az időteret.
Múltfolt tarkít minden képet torzzá.
Tisztán időkivágat-díszkép nincsen.
Komplementer dimenzió-bevillanás van.
A köznapi-bevillanó dimenzióviszonyulás
egymással önazonos, idősíkon párhuzamos.
Dimenzió-szomszédpár mely tudat fényén által jár.
Magas feszültséggel töltött tudat csillagkaput nyit meg.
Hasadék a tér egy síkján, önkéntelen önkívület.
Átjárósík, válaszfal, hogy megismerd az összlét körét;
bizonyság és nyilatkozat: világok feszülnek körénk.

Egy gyermek emlékére

Meghalt egy gyermek az étterem kávézójában.

18 éves volt, görnyedt, és csontsovány. Éppen cukrot szórt a kávéjába, mikor elérte a vég. Megállt a szíve.

Nem foglalkoztatta, hogy a gyermek épp elfoglalt. Nem zavarta, hogy nem fejezheti be aktuális tevékenységét. Megállt.

18 éve dobogott neki megbízhatóan. Percenként átlagosan 76 alkalommal. Voltaképp miért is csodálkozunk ezen? Borzasztó fárasztó és hálátlan megbízatás. A szív csupán újabb és újabb adag vért kap emberfeletti teljesítményéért cserébe, míg gazdája élményt, életet, reményt kap folyvást, teljesen érdemtelenül.

A szívnek az a kávé már sok volt. Nem volt már kedve megvárni. Jól esett volna, bizony, szegény gyermeknek, nem fér hozzá kétség, de nem lehet minden kávét befejezni. A gyermeknek még elkészíteni sem maradt ideje. Meghalt. S a kávé csak áll most félkészen, lassan a gőz felszáll felőle, kihűl majd, és évek múltán elpárolog, mint bántó fényben a félhold sugara.

Túl a láthatáron

Teljesen eltévedtem benned.
Arra megyek, hol szép zene szól.
Annyira lassan telnek a percek -
a hamutálban még hamu serceg,
s nem vagyok jól,
s nem vagyok jól.

Elragad egyre a gond meg a bú,
s merre vagy, oly'kor nem kutatom, csak
állok a parton, s nézem a hosszú
zöld horizont, mint hívogat, ó! ez a
zord unalom, ez a
zord unalom.

Érzem, lenn még lenne erő, de
fennakadok - fenn még akad árny, és
árnyékban sose fordul elő lágy,
napmeleg érzet, hűs pihenő, csak
árgus akadály, csak
árgus akadály.

Hova tűntél, drága nyár?
Hova tűntél, napsugár?
Hova tűntél, elragadtatás?
A holnap álmai már csak
jégbe fagyva száradnak.

Ha minden értelem a pillanatba van zárva,
mért hagyott hát az értelem így magára?
Ha minden értelemben csak a pillanat élő,
hát mire jó ez a rengeteg kitérő?
Ha minden pillanatban csak érteni vágyom,
hogy léphetném át saját határom?
Túl a láthatáron az árny a fénnyel összeolvad,
és én nem talállak téged, nem tudom, hol vagy...

Hova tűntél, égi vár?
Hova tűntél, régi fény?
Hova tűntél, megtartóztató remény?
Belém se hálni, se halni nem jár a lélek:
én ébren élek.
Én ébren élek.

Mélyenszántó köszöntő

Távolba látó lények a nők.

Általuk átlátszódik az éter.

A vágy, hogy karjuk minket öleljen

férfiakat, csupa kín és métely.

Én, aki értem, s érzem a kínt, mit

nőnek látásától szenvedek,

akiben formát nyernek az ívek,

melyben a nő-test halkan szendereg,

én vagyok az, s csakis én, aki által

nővé lesz az a nő, aki engedi

bebocsájtását nyújtani forró,

lágy iszapába, melyben medrei

mélye alatt, ahol éled a kezdet

tétlen meghúzódva a csendben,

vad kiáltásom átsajogásán

értelmet nyer a káosz a rendben.

S akkor elkezdődhetik a végzet,

úgy mint légtért nyert természet.

Maghasadás és önfeladás nyit 

nyílt utat egymásba, s a te részed az

én gyönyöröm, s e gyönyör neked éteri

kín, aki vagy. Mert tudd: te a fájdalom

egyszülöttje, sose szítnál oly heves

indulatot, ha nem én, aki vállalom

elviselését, nyújtnám át neked

önelhatározásból, hogy együtt

égjünk, mindenemet, ami tőled

származott énbelém. Sose tettük

még, és sose fogjuk megtenni, ha

mozgásban maradunk, mert nem lehet

irányítani a mozgó járműt, ha

nem dobjuk le róla a terheket.

Állj meg. Pillanatra ne zihálj, csak

fürkéssz engem a semmi közepén, és

aztán engedj át magadon, mert

téged tartalmazlak. Enyém a te

ízed, szád, mosolyod, kivilágló,

zsenge, szép fogad, édes örömöd, dalod

énekelem, kicsíráz a szívnek

dallama, s alá takra dübörög, ahogy

egyre jobban önti el a testet az 

öntudatlan kábulat igája, 

semmi sem tart vissza, hogy a mámor

tág kapuján beússzon ama gálya,

melynek rabja, én, ez idegen föld

hívásától alfa-zuhanásban

szállok szabadesőn vízesésed

síkja mentén beléd, egymásban.

Földet érésem oly heget üt, mely

földcsuszamlást okoz, megfordul a

vonzástörvény, és amit átvesz

tőlem a tér, az mind tovább, túl az

űrön, a rendszereken haladva lel

végső megnyugvásra, s akkor a

kezdet megnyilvánul, úgy mint

átömlesztett lény, mint akkora

belégzés után feltört sóhaj,

mely képes két végpont közt egy

megfeszült idegszál vonalán, mint

híd szolgálni köztem, s közted.

Hídfőm mindig tárva előtted,

váram termei várnak.

Hogyha arra jársz, boldog a lelkem, de

nem kiabálok utánad.

Azt szeretném, ha mint szabad ember

járnál s kelnél bennem, és

sok születésnapod álljon módban e

várban megünnepelnem.

Pinszinyglóbmiligy

Orrom az orrnyereg

űrnyeregéről az égre kiállt.

Lenn az orrnyereg űrgyönyöréből a

földre kiált.

Gondra búra jól bevált.

Partitúra imponált.

Magadban van a Mennyország.

Nagy űr tátong a fejemben.

Borzasztó nagy élet.

Kigondolkodom, kimondom, de

kimondhatatlanul elvont.

Kibonthatatlanul éles

kibírhatatlanul fáj.

Ez a szívem, édesem, itt van.

De ez kell neked, jáj?

Ez a máj, ez az elhalt

tüdődarab?

De csodálkoztál te már vajon addig,

ameddig szem ellát?

Akármit fejembe ötlök, ott lök meg

épp ahol elkalandoztál?

Hát mondd, kicsi drága, honnan a szeplő,

eme érdekes arcon a pöttyök

Mint a varázsló állok előtte de

annyira szép hogy az ellök.

Mire

újra meg újra ki-

mászik az ágyból a

zord hajú szép kicsi édes,

ti mindig a rabjai lesztek. A hős kato-

náik a partig eveznek.

Mert szép az élet édes!

Szép, bizony, tökéletes!

És míg te itt vagy,

én nem mondok

neked nemet sosem.

S felvidult a képzelet.

Te nem te vagy, te én leszek! Te

bennem annyira tele, téged

én de jaj!megeszlek!

Te tényleg annyi érdekeseket

élvezel, de élvezel?

S a ház helyén marad,

és ő tüzel.

Gyémántfény

Lépésenként jár az idő,

könnycseppeket szót a tájra.

Tengerszemek nyílnak körénk,

felszakad a szónak árja.

Pillantásuk tekintetté,

majdan langyos fénnyé nyugszik.

Vallomásra kényszerít'nek-

így szület, teremt, s pusztít,

s végrehajt a hatalom, mely

át a rend s a tű fokán, az

elme és a lélek kettős

keresztmetszetén fonák,

s oldalt kétszélirány présel

mélyről a felszín felé, a bordák

csigalépcsőinek origójába a

horizont-tengelyen által. Hordják

hordalékukat, a múlt emlékét

megrendítő hullámai,

s verési lüktető, pulzáló

energiáiban hull lábaim

elé a testemet átjárt fény, ahogy

áramütéstől reszket a corpus,

vad zuhatagból ömlik alá ez a

lét, ez a végtelen éves mítosz.

Széllel szemben járni az úton

már nem erő, hanem ostobaság.

A hullámmedrek, a parttalan áram

mind tovalöknek az oldali sávok

folytatván pályájuk, légnemű

örvénymintát cirkulálnak,

s nincs az a test, ami ily hevület vad,

s nyers erejének ellenállhat.

S ebben a tűzben, mélyen az alján,

lenn, a parázs közt tűnt fel az arcod.

Tán csak egy ágnak csontrepedésén

méláztam, amint rám kacsintott.

Kéke a tűznek a legforróbb szín,

melyből a természet részt adhat.

És te, a szén közt egyszeri gyémánt,

lángomat új színnel borítottad.

Fényszínű Kedves, csillogj-villogj!

Nem rakodom rád zord farakásom.

Hogyha te kéred, én melegítlek.
Melletted lesz hű maradásom.

Nem vagyok árva, sem puhatestű.

Elviselem, ha magány szegi kedvem.

Mégis, oly szeliden, mint szerető

kérhet, ne felejts, kérlek el engem...

Búfelejtő

Már tudom, hogy eljön a tél,

s tudom, hogy ősszel lehull a levél,

s a kettő közt az út

a felbomlott idő.

Már érzem, felkel a Nap,

s a természet, mint dalra fakad, ugyan-

úgy majd véget ér ez a 

szörnyű rossz jövő.

A kert végéből három női hang szól:

Jaj, szerelmem, remélem nem haragszol.

Aj, ugyanmár, ha tudnád, hogy szeretlek...

Mikor eltűntök majd, árnyaitoknak

ködsugarán át hullámsírba teszlek.

Tördelt fényű arcon

halvány színű láz.

Minden csörte vágyat,

mindent megmagyaráz.

Széles hegylapokról

általfúj a szél.

Meghallgatjuk egymást.

Tudjuk, mit beszél.

Már tudom, hogy ősszel lehull a levél,

s tudom, hogy eljön a tél.

Tudom, hogy eltévedt a halál, de ha

egyszer visszatalál,

ünneplőben várjon rám és

díszes meghívóval,

hintsen álomport a szemeimre,

szórjon körbe sóval.

Álomba rejtőzött kergetőzés,

félig üres pohár víz.

Hiányod súlya fájó vákuuméter,

légüres testű, tértől savas íz.

Sok álmot csodáltam már,

de legszebb a valóság.

Megszöknöd az annyit tesz, nem azt

nézni, mit szemed lát.

S mitóta téged láttalak, nekem

nincs már annyi álmom, ami

elfeledtethetné azt, amit

akkor beléd láttam.

A kert végéből most már senki nem szól.

Aj, szerelmem, remélem nem haragszol.

Minden csörte vágyat félretettem.

Mikor eltűnnek majd, őket árnyaim

ködsugarán át új életre keltem.

Béla

Üzentél nekem. Pont amikor az
üzenetedre vágytam.
Úgy hiányzol nekem, mint síró
gyermek hívja az anyját.
Tudni akartam kit szólítok,
ki az akinek az árnyát én védem,
s kinek az ágyába fekszem éjjelenként.

Üzentél nekem. Azt mondtad,
megér a fájdalom annyit, hogy
kiabálj, ne egyél, soha már ne remélj,
s ne csinálj sohasem hisztit.
A víz kitisztít, a whisky piszkít,
a mámor az élet sója.
A város a kollektív tudat-joint
mocskos hamutartója.

Túl régóta váratom a választ,
túl régóta fáraszt, hogy
soha, semmi nem jön el időben,
a fal a világtól elválaszt.
Túl régóta zárva van az ajtó,
nincsen hová mennem. Csak
törd, törd, törd a kerítést,
hagyjatok végre lennem...

Pride

Véleménybimbókon merengő hiány.
Ki dönthetné el ki fiú, vagy ki lány?
Maradnánk annak, mint rendeltünk lenni?
Ki rendel náladnál jobban? Hisz senki, csak

magad vagy világod egyetlen tanúja.
Természetednek nincs hozzád foghatója.
Ki mástól várnánk, hogy áldást adjon ránk?
Hogyan fékezhetné szellő az orkánt?

Mikor választottál magadnak sorsot?
Miért nem törtél még orr alá borsot?
Miért nem maradtál ma inkább otthon?
Miért nem hazudtál magadnak? Mondom:

LMBTQ - mert jogod van megélni.
LMBTQ - mert erős vagy remélni.
LMBTQ - mert akik most gyűlölnek,
magukban gyűlölték maguk meg. Te túléled.

Hatalmas villámok dörögnek felettünk.
Vihar készül, melyben muszáj lesz szeretnünk
egymást, mert szeretni nem fognak helyettünk.
LMBTQH - szabadnak születtünk.

Nem vadnak születtem

Nem vadnak születtem.
Annak neveltek csak.
Az összes fáradt feromonfelhőt
érzem, mikor megcsap.

Eszközjelenlétem
elhalt idegszálán
a végződésből szekeret fonnak
a lélekautópályán.

Nyitott szájú lélek!
Mindig vigyázz kérlek!
Nincsen nálam bérlet,
megyek a fejem után.

Érzéketlen

Minden reggel elköszöntem,
hogy nappal partot érj.
S minden reggel partot értem,
hogy nappal elköszönhess.
S éjjel álmodunk,
hogy szép az élet,
hogy maradj kérlek,
olyan jó még,
de vége van.
És nem kell tovább várnod.
Te végképp veszítettél.

Éjjel virágot neveltünk,
hogy reggel eltapossuk.
Minden időn túli emlék
most rólad krónikál.
Te mindent megértettél.
Te túl jól értesz engem,
hogy rám figyeljél.
Sose ébredj fel.

Távolba vésző

Most jön a szerelem tavasza.

A lélekszem még pislog párat,

megmossa arcát a reggeli napban,

s tovalép üdén a nyárba.

Ősszel újfent újjáéled

öregebbként és fáradtabban,

télen pedig megfagy, ragyog

kristályfényű jégvitrinben.

A szerelem nem múlandó. Ott van

minden lényeg legmélyében.

Minden szót ő fűt, hogy a tűznek

belső morajlását lefesse.

Hullámhegyről általszakadt

szavak között érintkezünk,

ahol találkozunk, szavaink

kioltják mind egymást.

Összeolvadtukban immár

légburokba zárnak minket,

magukba hívásuk nem kéj,

mégis dermedt izgalom.

Átforrósodik köröttünk a

fülledt, párás vákuumcsend,

részecskéink ellenállás 

nélkül forrják gőzzé egymást.

Szerelem, szerelem,

bolond vagy, szerelem.

Hiányod siralom,

megléted gyötrelem.

Hova szól, kire néz,

mire vár, mit emészt?

Maradék bizalom

hamarost elenyész.

Teliszáj, takarék,

bariton, karabély,

kabaré, taviró,

zsalugá, teremin.

Alagút előtti fény

Minden halott fél,
s minden élő virul.
Én most halott vagyok.
Szívem összébb szorul.

Pumpáld át a vért
belső testem ág'in,
hints el hűs virágport
szomjúh'zó bibéin.

Bárcsak sejtené, hogy
mennyi gondom felé,
mennyi régestelenről átszőtt
csapzott gondolattól mellé

szegődő szellemem mily hévvel
hevülve hallgat a mélybe, egy
símogató szó visszhangjának az
emlékét felidézve.

Szó volt az. A legszebb szavak
közül való szó.
Közellétünk homályfátylát
általszakító.

Pillanat csupán, de mint a
sűrü fergeteg,
úgy mosott ki, tisztitott meg,
átmelengetett, mert

tartalommal ékesítve
s felruházva, lám..!
Benne tér, s rajta súly,
s látomás, talán...

Szüret

Gyűlölet.

Ez gyűlölet.

Tompa, forrás nélküli,

kihűlt, szilárd gyűlölet.

Olvadj fel, hadd

hányjam ki...

Hullámzik és vonaglik a

testemben, mint görcs a fában.

Gyűlölöm az elemeket,

melyek ellentállnak.

Falat tolok, sziklafalat,

vastag kőépítményt.

Nincs több üzenet, üres szavak.

Tartalom van. Feszült erő.

Határokkal tömörített feszült vákuumcsend.

Ha már nincs több, hová folyjon,

terjedjen a külső térben.

Utat talál, kiszivárog,

fertőz, gondokkal terhel.

Mindenkinek számára nyílt,

szabad piaci alternatívák

százával és ezrével, tele

könnyű úttal a boldoguláshoz,

instant, mirelit vitafórumok és

másodkézből kapott derű,

közvetítők, kurátorok,

megkoordinált eszményképek,

azonos nagyságrendbeli álmok,

valóságarányos véghezviteli

kompromisszumkészségesség,

hitelkeret, javaslatcsomag,

felfújt gumilövedék, egynéhány

kézben felrobbant petárda,

súlyos autóbalesetek,

gyorshajtás és megfontoltság,

előzékeny szavahihetőség,

felnőttlét és felelősség,

madártávlat, koránkelés,

fogmosás és zuhanyozás.

Úgy tűnik, hogy van rá sansz, hogy a

rosszat ne csak a rosszabb kövesse.

Rosszról alkotott képünk pedig

már amúgy is túl nagy halmaz.

Hogy férhet el ennyi szépség egy

ennyire romlott rendszerben?

Savanyú szőlő, vadhajtás,

vérnarancs és sárgabarack,

körteforma, almacsutka,

kagylóhéj és igazgyöngy.

Hullámhossznyi frekvenciák,

visszacsapódó tömegérték,

karcolásnyi hazatérés egy

hamvas, hűvös szellő nyelvén.

S ha már nyelv, hát

megértés.

S ha már értés,

értelem. És

ha már nincs több,

legalább csendet...

legalább csendet tartsál néha...

burkolt, saját, nyári csendet.

Fának ágán levél lebeg.

Tó tükréhez tenyér tapad.

Várnak ormán gyümölcs terem.

Elé teszem. Eléd teszem.

Beszéltem hozzá

Háborgó erő,

tündöklő derű.

Magjából felszálló

felszíni feszültség,

színen áthatoló

belső füsthullám,

zsigerből dobbanó

válaszfal-visszhang.

Túlérzéstől zsibbadt

lélekfal-zátony,

haragvó villámok

harsogják hatalmuk

határát, távolról

halványan felsejlő

emelkedés, esély,

megtörténés, véges

időtlenségbéli

halk megtorpanás.

Lágyan harangozó

harmat-lehellet,

riasztó rajongás,

gyermekszívrablás,

meghatározott és

egykedvű öröm,

feleslegmentesség,

átható tekintet,

lapos test, üvegszem,

vibráló harmónia.

Paradoxon-metsző

toxikus töltöttség,

tavaszként sugárzó

állatszempár,

szavanként bizsergő

hangemlékminta,

holnapot idéző

mából kölcsönzöttség.

Tekintet, arcél és

bíborköntöshaj,

átélés, valóság,

felébredés.

Pirkadat a Holdon

Holnap előtt, máma után,

mikor fáradt nem vagyok még,

kedvenc pesti közteremen

időzöm el olykor.

Távolbalátó emberekről

regél ott a tér, akiknek

látását nem zavarja össze a

negyedik dimenzió.

Minden gyökér, amely fát tart,

s lombos koronát hordoz,

alámerül, s magát növeszti

saját húzásával.

Táplálékát mélyről szerzi,

s mind mélyebben nyújtózik ki,

annál bensőbb kapcsolatot 

teremt a felhős éggel.

Én is mélyről táplálkozom,

mégis, mintha búra alól

tekintgetnék felfelé, a

mennyezet túloldalára.

Mennyi még a szenvedés, ha

fűt a szenvedély, s az álom

nem tekinthető tovább a

megvalósuláson?

Szemre hártya mind csupán.

Randa szürke-hályog.

Ez tehát, mi eltaszítja

tőlem Istenem.

Fenn vagyok. Az almafáról

integetve nézem ősöm

összes elhibázott, téves

eszmerendszerét.

Már csak egy hüvelyknyi jelre,

áldomásra várok, mi

felszakítaná szívemnek

életösztönét.

Kismajom, a fákon ugrál

át s körött a lombokon,

zöld a táj, narancs az ég, a

hangok összeállnak.

S új jövő, s megannyi tánc,

s összeolvadás,

fényerő, s robbanás,

s Napdicsőítés.

Félelem, s bosszuvágy,

s rengeteg harag,

s a kismajomból ember éled.

Így kezdődik a történet.

Ez így nem állja meg helyét,

ennek nem muszáj így lenni.

Kell, hogy legyen törvény, erő,

magasabb tudásfok.

Kell, hogy felismerjük egymást,

kell a kismajom..!

Kell a régi szép idő, az

összeköttetés..!

Emberek vagyunk, de mégis

aljas állatok.

Ösztönállat-élet, bünte-

tés és végítélet.

Ártatlan és őszinte, vad

állat kultúrát tanul, és

talán többre jut, mint mire

Ádám családfája.

Nem vagyok a teremtésnek

ékköve, sem koronája.

Koronát hord minden fa, én

csupán kócos hajat.

Örömömben borzolom, ha

úgy találja kedvem,

haragomban, bánatomban

tövestül tépkedem.

Bárcsak elmondhatnám, mennyi

hála zeng szívemben,

mert az élet részesített

önmagában engem...

Játszani, csak játszani,

hangszeren, vagy földön ülve,

lányok haját húzogatni

huncutkodva, jót derülve,

szerelemmel telt lélekkel

szökellni a Holdon-

enyém lesz a világ, egy nap

enyém lesz, én mondom!

Tönkretetted

Mindenáron nyerni jöttél,

minden álmot megsütöttél,

nyomd a torkon, nyomd le mélyen,

jól beszoptad, de visszakérem. Ha

enni jó volt, akkor ennyi.

Meg se próbáld félretenni. Ki

álmot ébred, ébren álmos. Az

égben ásítva tér magához.

S volt a szépség, volt a jóság,

néha kétség, sok apróság,

kismadárkák énekeltek, s te

tönkretetted, te tönkretetted.

Tökre tetszett, hogy érdekelnek a

könnyű cuccok, a lassú mérgek, a

szentfazékok meg ünnepelnek, hogy

itt a vége, a súly a mérleg

két karján hever. A

vége mindig lever, de ha

közben győz a jó, nyomd le

két kezeddel, haver.

Egyszer éltem, kétszer éltem.

Mind a kettőt elcseréltem.

Vert seregtől fejlövéssel

felcserekhez elkerültem.

Mind gyerek volt, egy se felnőtt.

Sok gyerek közt egy pityergőt

arra kértem, hogy ne sírjon:

büszke szívvel verset írjon.

Mindazóta évről évre

egyre nő a büszkesége.

Sok csatán át, győzelemtől

veszteségen mind keresztül,

önmagát hordván keresztül

önmagán, és mindenestül

egyesével eltiporva

ellenét, lesújtva porba,

zengve bomlik orrvitorla,

mint a sercegés a tolla

tónusán, hol összeér a

penna vége szép fehér pa-

pírosán, akár a penge

festi vérpirosra zsenge

küllemét a tisztaságnak,

úgy növekszik ára vágynak,

s mint a szende árapály, mi

visszafojtja, bármi fáj, mi

nem leszünk a holdsugárnak

áldozat, s akár dagály, vagy

üldözött sereg, ha foglal

átkozott teret, s ha többet

élni nem lehet, csak űze-

tésben, egy veled, a jussom

akkor eldobom, s eloldom

penna-pallosom, s feloldom

átkomat, mi gúzsba köt, de

bennem ennyi vérrögöt te

nem teremtesz. Erre senki

semmilyen jogot nem ad. Ti

boldogultok, emberek, kik

arra keltek: egyremegy, kit

érdekel, mi volt az álmod,

pont elég magadba zárnod,

úgyis egy a sok közül?

Senki sincs, ki üdvözül?

Hát de van, ma könnyű lenni.

Könnyű mindent rendbetenni.

Jön, ki jön majd, a többi elmegy.

Bőven osszad jókegyelmed.

Rólad annyit, nem haragszom.

Eltakartam minden arcom.

Nem hiszem, hogy észrevetted, de

tönkretetted, te tönkretetted.

Közelebb

Jól tudom, hogy nincs mit hozzátennem.

A terv készen van.

Végrehajtóként ver szívem:

éltessen, míg van miért.

A kilátástalanság csupán

árnyéka a megvalósult

beteljesülésnek, s köztük 

híd csak a hit, mely az

útnak a legszebb része.

Mikor

átlovagolsz a semmi felett, s a

híd akaratból épül,

olyankor feltárul erőid csarnoka,

a legnyersebb találkozás,

a legtisztább térélmény,

a legbensőbb rezgésszám,

a legforróbb ölelés,

a legtágabb teljesség,

mielőtt nincsen múlt,

s mit nem követ jövő.

Sorsod mint időtlen pecsét feszül

burkodba zárva.

Olyankor

nincs kar, ami megtart, olyankor

saját tested tartod az égben,

s lépteid önnön sugarát fonják

lábad elé, és bárhova lépnél,

minden hullám új utakon vezet

át, s halad el veled együtt.

Nincs az a vég, amely össze ne zengné

zord moraját és hangtalan, álmatag

ébredezését kezdetnek,

s melyben a mélybe leszállás, mintegy

epizódként csak, fel ne merülne.

El kell jutni a végig. Anélkül

nem kezdődhet semmi.

Szétdarabolódik minden körülöttünk

pixel-kockák százaira.

Egybe nem tartja őket hatalom.

Végignézzük mindannyian

nyomorultul, tehetetlen,

miként pusztul földünkről ki

minden értelem, és minek

vesznie kell, azt hagyjuk veszni,

együttérzés nélkül.

Így van a terv, és így kell lenni.

Nem lehetünk mind bárkalakók.

Menekültek lehetünk csak

saját földrészünkön.

Kultúrából hajdíszt fonnak a

nők, és büszkén, fennkölt hordják,

s lenézik, mint rabolják ki

kincsestárát pogány hordák,

s nem mozdulnak, nem éreznek

fájdalmat, mert arcuk ragyog

dísze alatt: átmentették

számukra mit hordoz vagyont.

Pixel-katonák! Mit gondoltok,

hány felbontást nyerhettek még

ennél is több háborúval?

Mit bizonyíttok, s kinek? Leszek

hajdísz, leszek pogány, ha kell, vagy

lehetek töltény emberi szívben,

végső soron mégis én vagyok
az, aki nevében embert öltök,

s én szívem az, kibe saját nevemben

belefúródom, s értetek teszem,

vad kultúravédők,

békefenntartó barmok.

Hányszor haljunk meg még egymá-

sért, míg ráébrednénk: együtt

életben maradnánk?

Ott lebegünk, nézd, Ember, a sorsnak

egyetlen szál függésében a

semmi felett, és arcunk tükrén

visszaköszönne Teremtőnk, ám

tükrünk eltakarva, bódult

jajveszékelésünkben vágják

végső fonalát el a mi teljes

civilizációnknak.

Nézd magad, Ember!

Mit műveltél?

Érzed a szégyent nemed helyett?

Látod, hová süllyedt e faj?

Te azt gondolnád, érdemelünk még

esélyt újat? Nem volt elég?

Baktériumok vagyunk a Földnek,

szervezetében élősködők és

gyilkos peronoszpórák. Gombás

fertőzések városaink, s mint

penész emésztik el, ami szerves,

s fém és mesterséges formák

között beprogramozott élet a
jussunk, amíg a rendszer betölti

rendeltetését, és kioltja

glóbusza lélegzetét.

S mi fulladunk majd meg, nem a bolygó.

A planéta ártatlan, s az Univerzum

bölcs és igazságos. Nem hagy

ártatlant szenvedni.

A lélek a Föld magjába száll alá,

s a kezdeti hőben ég majd el, de a

lélek a fényből a Napra világol,

s az egyesülés új kort szül.

Nem leszen ember már e világon.

Ott csak az élők élnek.

Ott a halálnak nem lesz társa, kit

elragad ásítása.

Ott majd élnek, s éltetnek, és

mind feledésbe merül, hogy

volt kor, amelyikben az ember embert

ölt, vagy halálba hajszolt.

Minden késszúrás, és minden

ledobott bomba, s az összes töltény

emberi szívben közelebb visz eme

korhoz.

Pokolgépek, szenvedés, és

temérdek sok hulla az úton,

tömegmészárlás, népirtás,

háború és halál.

Így írja e fajzat saját

utolsó ítéletét.

Dobjátok le az összes bombát,

lőjétek ki az összes töltényt.

Ne maradjon hatalom, mely

irgalmazna nektek.

Amit kezdtél, fejezd is be,

Isten fia, Ember.

Adj esélyt az utókornak

halál nélkül élni.

S ők majd hálásak lesznek, mint

mi vagyunk Atlantisznak, hogy

feláldoztuk értük jövőnk a

Halál oltárán.

Talajt ér a lábam.

Új föld domborodik.

Fűje puha, Napja kedves,

hangja szellő-szavú.

Hiszek, Uram, hiszek. Benned

legyen vigaszságom.

Hazug szóért sose essen

csorba igazságon.

Uralkodj a népeddel, és

legyen köztünk szeretet,

húzd magadhoz az embert, Uram,

közelebb...közelebb...

A repülés teóriája

Aki tér a hitér',

az a magyar sokat ér.

Aki lát ideát,

sose marad ideát.

A repülés teóriája

minden ember glóriája.

Maradj az egód rabszolgája,

majd a rendszer darabra megrágja

meglásd, a húsod összes atomát, hogy a

formád illeszkedjen a gépbe, s a

végén kiszarjon, mint a híg fost,

bűzöd áradjon szét a légbe. Én

inkább lennék vírus a rendszer

szervezetében, a mirelit lében a

szerves összefüggés, meg a létért

folytatott küzdelemnek a felbúj-

tója, a trójai ló, aki rövidre

zárja az értelmetlen harcot. A

rezsicsökkentés ellensége, a

békés partizán, a kamikáze, ki

karikás ostorként csattan bele

minden önelégült hülye fejbe, avagy a

hazatérő veterán, aki nem tesz

kamukérót vaterára fel haver.

Ha kell a lé, elé teszé letétbe

még a lét azét, ki szépen él, s a ve-

szély szemébe nézve éli át, mikor

átbasz az egész világ, mer' az életed

épp annyit ér, amennyit ég a

vér, hogy láng borítson el, s a fáklya-

fényed ragyogjon által az emberi

lény örök tüzén.

Világot álmodtam magamnak és

repülni tudtam benne, esküszöm.

Azt mondják, hogy szexuális el-

fojtás, de a magyarázatokban én

sohasem hittem eléggé ahhoz, hogy

közvetlen választ ne keressek,

arról nem is beszélve, hogy minden

reggel a felébredés után még

jóval is emlékeztem az érzés

intenzitására és szabadnak

éreztem magamat. Bár féltem a

zuhanástól, maradéktalanul megi-

gézett mégis az erő, amely fel-

húzott, s árkon-bokron repitett

fel-alá, s energiáktól duzzadt

szívem pumpált, s mágnesként taszi-

tott el a földtől, s határozottan

meggyőződtem róla, hogy élek,

s nem lesz vége az álomnak, mert

ébren voltam benne, s nem alud-

tam. Azon éjjel hamar ért el az a

végső megváltás, mikor éled az

álmod, s álmod az életed, s annyira

jó, hogy valóságosan benne vagy

élted folyamában, ami zúg és

sziklához csap, elsodor, összetör,

összerak, átmos, megtisztít, és

végül mindennek értelmet ad.

És most hadd beszéljek Orbán Viktorról, hogy:

Keveri a káoszt a renddel, a

burger kingben gyros-t rendel,

megbabonázza a pultos lánykát,

eltakarítja a foltos tálcát,

felszabadítja a rabszolgákat,

megmagyarázza az abszolváltat,

felmelegíti az atmoszférát,

arca a bécsi kapun sem fér át.

Az jellemzi az Orbán-félét,

hogy ha egy érv éles késélét

tárod elé, s érvényességét

rábizonyítod, édeskés lét

lögyböl a szádba, s nem fér kétség,

biztosan értünk görnyed kétrét

Európában a sok baromállat, a

bíróság meg a közutálatnak az

oltárán, hogy a féltékenység

súlya alatt nehogy új folt essék

renoméján, úgy kompenzál, hogy a

komplexust, mit rátestál ez a

bajnok, kritikává formálja, s a

bajnak csak az árnyékát látja, de

már keseríti a magyarok kenyerét.

„Há', mit képzel maga?! Mit akar?! Maga még

átlát rajtunk?! Nem elég szövedé-

kesek a szálak, amik összefonódnak

körülöttünk, mint hazánk, mely ápol

és eltakar?!” Meg a kurva anyádat,

Viktor. Faszom a szádba, nem a limoná-

dé. Viva Revolution! Viva Renovation!

A vér az erekben forrjon, az eszme az

emberi szívben nyerjen, a szellem a

szép szeretetről szóljon, a tudatra

hajnal fénye hasadjon.

"...Bármi megtörténhet..."

Eredendő bűn II.

Csillagíves fenyvesektől sújtott naplemente,

görbén árad felém színe könnyű ragyogása.

Nincs fölöttem senki, semmi, szikrát szórnak a csillagok,

halálos csend ölel körül, alant lépcsőn ballagok.

Ezüstfehér, belül kerek, bordák ágán gerinc forog;

Felszívódó méreg, legyints reám, én még itt vagyok!

Elindultam alám, fáradt voltam, megpihentenék,

varázsszőnyeg zihált aléltságomban a testemért.

Nagy termeken szállt keresztül, égi vaskohókon át,

láttam régi szeretőim barna mosolyát,

ipartelep, tüzek, bányák, kőverők csákányos hada-

nem tudtam, hogy hol vagyok, s hogy mikor érek haza.

Egyre nyelt a Nap tüze, mi benn a magba forrt,

percek, órák, pillanatok, minden egybefolyt.

Szőnyegem hamu, a bőröm olvad, csontom ég-

fürdöm, tisztulok, hogy kapjak még egy új esélyt.

Átesem. A tiszta réten égi emberek:

Büntetésedet, jutalmadat ma elnyered.

Légy a földön állatok királya, kismajom!

Emlékezeted a tűzről benned itt hagyom.

2015.01.09.

Eredendő bűn

Hogy a dolgok ennyire térbeliek, hogy minden kiterjedésnek széle, s hossza van, s minden kriksz-kraksz értelmet nyer, s vonatkozik, és hív és jelent, hogy csak pályán tudunk haladni, hogy nincsen módunk síkon csúszni, hogy ennyire köt az a három dimenzió, s a negyedik, az idő, s hogy a távolság két ember közt még az ötödikben sem mérhető, nem érem fel ésszel, nem bírom feldolgozni.

Én még magamhoz képest is késésben vagyok, hogy érjem utol a külső fényben száguldó átértelmeződéseimet? Sikló törekvés csupán mind, s nem vonatkoztatási rendszer. Égvilágon semmi fogódzó, semmilyen híd, semmilyen csatorna át nem vezet, össze nem köt velük.

Az az átkozott intelligencia. Minek jutott ki osztályrészül nekünk, szegény jószágoknak? S most, hogy megvan, mihez kezdjünk vele? Bolyongunk csak lázasan a ködben, mi ránk szakadt, s mint elszabadult kiszakadtak karmoljuk csak kaszabolva a félhomályt, hogy vissza, vissza a kezdetet, az ősidőt, egy új esélyt, egy új hibát, egy másikat, s ha megmarad, hát jobb legyen, mint mit eddig elénk tártak.

Van az a pont, mikor valaki vagy változik, vagy bennragad.

Kirántanom nem szabad az ottmaradtakat, de hívni, kérni, könyörögni, sírni önfeledten minden jogom megvan.

Büszkeségről szó sem lehet.

Az máshol gyökeredzik.

Én most azt üzenem neked,

keress új elfoglaltságot,

amíg csendben megszületik

melletted a teremtmény,

s aztán élvezd bőségeit,

rakoncátlan szenvedélyét,

csalogató szeszélyeit,

s engedj csábításainak.

Nincs több mondanivalóm.

2014. 08. 16.

Skizo

Hol vagy? Ki vagy az?

Itt vagyok. Én vagy.

Bántani jöttél?

(nem vagyok egyedül...)

Minden mállik.

Semmise tart meg.

Minden maszatos,

gumiból van.

Szép szirom ádám

kinn a fejecske

jaj, begubózik,

jaj, be szerencse

jaj, be szeretne be-

jutni a várba,

kulcsra bezárva, de

felkel az árva,

szélre kitárja.

Szél telefújja a

testet a térbe,

mindenik újra csak

azt, kibe tér be,

azt javasolja, de

elszelel egyből-

hát te vagy az, aki

ebből az egyből

kettőt, hármat

metsz le az elmén,

két keze nyújtja,

én az emelvény

szélén búsan

tartom a markom,

áthajol értem,

átlök a parton,

Fekvőtámasz!!

Egy és kettő!!

Vigyázz, kész, rajt,

törlőkendő!!

Szél tele vízzel,

arc belecsapkod,

Fúj, de megéri,

pöcs, picsa csattog.

„Ez neki nem kell.”

„Ó, dehogyisnem.”

-szól az a féreg,

s vissza az Isten.

2015.02.

Sátántangó

És megmutatta, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj.

És ott volt, én meg elhittem, hogy

minden okot csak a mellettem le-

vőnek kell

okozolnom.

De mellettem egy emlék állt.

Önmaga emlékét idéző va-

lóság,

egy féligazságokból

épült erődítmény,

a végzet hasonmása,

de mostmár hagyom lássa,

hogy jó az élet.

Az én hibám volt, hogy elhagytam.

Az ő hibája, hogy együtt marad-

hattunk,

mert nincs megoldás

az alapproblémára, hogy így se, meg

úgy se jó, mert maradhatnánk

így is, meg úgy is együtt,

csak maradjál már

csöndben kicsit kérlek,

te mindent megértettél,

te túl jól értesz engem, hogy rám fi-

gyeljél.

Hát akkor

maradjál a borítékodon bélyeg!

Maradjál a sátán faszán kéreg!

Maradjál egy görcsös kényszerzubbony!

Maradjál, de egyet meg kell tudnom: hogy neked

megmutatta-e, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj?

Megmutatta-e, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj, meg hogy jó az élet?

2015.02.

Riadó

Kár, hogy már megtörtént minden. S most ismétlünk:

Egyszer már elpusztult világunk köröttünk,

és aztán megint, hisz volt még mit lopni,

s szép lassan elkoptunk, mint lukas zokni.

Elvesztettünk lassan mindent, mi reményt ad.

Számoltunk jósággal, s felhagytunk igen nagy

jó dolgunkban való siránkozásunkkal,

s ráébredtünk: mind egyek vagyunk társunkkal,

s egyetlen vágyunk, hogy engedjenek élni,

ne fojtsanak meg, hogy hagyjanak beszélni,

hogy nem attól leszünk mi egységes nemzet, hogy

mindenkit egyenként kilóra megvesznek,

s nincs szükség vadakat terelő juhászra,

nem vagyunk vadak, mert telik még ruhára,

ételre, italra, telik még sok jóra-

s telik, és telik az idő, s üt az óra,

s akkor már késő lesz. A sötétség terjed, mint

gyilkos szén-dioxid, bor mikor erjed.

Belepi gáza az összes szív bugyrát,

beleidből csavar jó magyar hurkát,

a rendszer majd felzabál, meghíznak rajtad,

téged meg eldobnak, hulladék-fajzat.

Én biz' ezt nem hagynám, ha rajtam múlna.

Hogyha nyakam köré hurok szorulna,

akkor sem hagynám, hogy elnémítsanak,

főleg nem, hogy néhány gennyes, szar alak.

Azt hittem, hogy végre itt a nagy alkalom,

amiért - ha kéne - levágnám alkarom.

Ne kezdjünk szétesni, kérem szépen, ne..!

Rendszert váltani, jaj, olyan szép lenne...

2014.12.28.

Racionális ima

Többet nem erőlködöm.

Mindig tragédiába torkollott, amikor visszafogtam magam. Már belefáradtam. De nem is ez a jó szó. És nem azért, mert van egy önsajnáltató felhangja, hanem azért, mert nem igaz. Ebben a formában biztosan nem. Érzem az energiák, erők alakulását, tekergőzését bennem, és minden alkalommal fájdalommal tölt el, fájdalomként jelentkezik minden rezdülésük. Nem találok rá magyarázatot, hogy miért? Mi a baj velem? Miért nem jó soha semmi? Miért ilyen rövid életű bennem az öröm? Nem akarok felsülni, megint elmenni a végsőkig, azért, hogy mikor mindent elveszítek, megint, akkor majd ráébredjek, mennyi mindent is jelentett nekem mindaz, ami most az enyém, ami körülvesz. Mégis, azt kérem, vezess ma és minden nap engem, te vagy az egyetlen reményem, bárki is légy, bárhol is légy. Mert volt olyan az utóbbi időben amikor naivitásnak, gyengeségnek éreztem, hogy mindig a te segítségedet keressem, hívjam. De egyedül nekem nem megy. Szükségem van rád, az erődre, és mellesleg a magányra is, és nem akarok bűntudatot érezni folyton, mert én nem vagyok beteg. Csak szeretem magam. Megítélt a szerelmem engem, és elítélt, pedig csak az ő világában voltam a normálistól, tőle elvárttól eltérő, és ezt nagyon nehezen fogadta el, és el is késett. Elkésett mert mire megértett engem, addigra már elveszített. Ez a seb nem akar már begyógyulni. Sok sebet ejtett rajtam, és tűrtem, álltam, és mind begyógyult, de ez most valahova túl mélyre, a húsomba vágott, a hús alá, csontig. Én esküszöm Neked, Uram, soha nem akartam hazudni, és tudatosan nem is tettem, talán csak egyszer, de nem is bírtam sokáig. Én nem akarok szenvedni, kiszolgáltatottá válni, és nem akarok a félelmeim miatt elszigetelődni a boldogságtól, ami adott lehetne, vagy letérni arról az útról, ami egyenes, és elvezet azokhoz a személyekhez, eseményekhez, pillanatokhoz, amik meghatározzák az életemet, és a boldogulásaim lépcsői lehetnek majd, most, akármikor. Ebben a helyzetben pedig többre van most szükségem, mint puszta éleslátásra. Gyökerestül el kéne választanom, el kéne tudnom választani mindazt a tényezőt, amelyek túlzottan, vagy egyáltalán belelógnak, beleólálkodnak a személyes életembe érzelmileg, befolyásolással, valamiféle lelkiismereti alapú szabadságkorlátozással, a szabadidőre való igény tiszteletének hiányával, az érzelmi, intellektuális kisajátítás gesztusával, legyen szó itt saját személyemről, vagy bármely külső személyről. Most, egyszer és mindenkorra kijelentem, és hőn áhított vágyam, hogy ezen kijelentésem foganatosodjon a Mennyei Ítélőszék előtt, hogy én így nem tudok tovább élni. Úgy érzem, hogy kötelet szorongatnak a nyakam körött, fojtogatnak, ugyanakkor nem tagadom, de nem is állítom, hogy én vagyok önnön magam fojtogatója. Csakhogy az is igaz – és ezért nem tudtam állításként kijelenteni az iménti megállapításomat -, hogy bárhányszor szabadjára engedem a kedélyem szerteágazó szenvedélyeit, mindannyiszor gátló elemekbe ütközöm a környezetemben, így az az érzés kezd kialakulni bennem lassan, hogy ellenére a sok-sok bölcs tanításnak, mégsem csak és kizárólag én vagyok a saját boldogulásom egyetlen eszköze és megvalósítója. Nem érzem minden körülmények között úgy, hogy csak rajtam múlik, és hogy ha felszabadítom magamat odabenn, az majd utat tör magának. Mindamellett azt is be kell valljam, hogy nem feltétlenül állíthatom, hogy annyira komoly erőfeszítéseket tettem volna annak érdekében bármikor is, hogy hosszabb időn keresztül ragaszkodjak, kiálljak a saját szabadságjogaim mellett, legyenek azok akár törvényes, vagy személyes jogkörök. Viszont erőhiányban szenvedek, rettenetesben, a belső, elfojtott szenvedélyek ki-kicsapkodnak a legkülönbözőbb és legkiszámíthatatlanabb irányokba, rettenetesen sok energiát emészt el ezen erők megfékezése, irányítása, és nem is áll szándékomban tovább vesződni velük, mert nem látom a továbbiakban értelmét, hiszen az elfojtott szörnyeteg, akárki is legyen az, én vagyok. És ragaszkodom ahhoz, hogy önmagamként kiteljesedjek. Hosszú távú, tartós belső békére vágyom, ahol a külső harcokat, melyek elkerülhetetlenek, nem zavarják, és eredményességüket nem fékezik folyton belső bizonytalanságok, háborgó elfojtások, folytonos elégedetlenség-érzés. Ehhez segítségre van szükségem, így életemet újra a te kezedbe helyezem, rendelkezz felettem, hagyd, hogy bennem a Beléd vetett hit ereje által kibontakozhasson az a számomra teljesen kielégítő, saját rezgésszámommal teljes mértékben kompatibilis személyiség, aki még előttem is ismeretlen, de az ügy tovább nem várhat, mert égetően sürget a külső életem minden körülménye. Könyörgöm, segíts nekem, Uram. Áldassék a Te neved minden korokban. Ámen.

(2015. 01.)

Permanens purgatórium

Tisztítsd meg, mert vágyom rá, hogy

megtisztuljon lelkem.

Nagyon sokat vezekeltem,

ne mondd azt, hogy nem eleget.

Mindig hozzád fordultam, bár

választhattam volna mást is.

Választhattam volna magam,

saját életemet.

Választhattam volna máglyahalált,

hogy a vágyban, kéjben olvadjak szét,

s megfutamodhattam volna,

mikor mindent feláldoztam.

De én téged választottalak.

És most alapot akarok.

Ugródeszkát.

Rászolgáltam.

Hihetek-e neked?

Jeleket látok, gyönyörűket,

s élvezem a játékot.

Nem akarok lemondani róla, de

hihetek-e nekik?

Hiszen mindig is ott voltak,

s találkozásom velük vajon csak

véletlen egybeesés, egy pillanat,

melyben találkozik külső és belső élet,

vagy előkészített csoda?

És látom már, hogy teljesen mindegy,

mert minden megtörténik velem,

s ugyanolyannira, mint amennyire

velem történik meg minden.

Hitre vagyok kárhoztatva,

ezáltal mentesülök minden földi törvény alól,

s amint kérem,

már el is nyertem a teljes szabadságot.

Ez esetben viszont

függök még a régi éntől,

a bebörtönözöttől,

nem vagyok elég erős,

s nagyon apró vagyok még.

Sokmindenből elegem van,

de semmiképp sem magamból.

Belül rend van.

Nagyobb rend, mint valaha.

A dolgok körülöttem szanaszét.

Nincsen jövőm, s múltam sincsen.

Túlságosan jelenem van csak,

s ez túlságosan nem elég.

Túlságosan fáj az élet,

túlságosan élni vágyom,

túlságosan nagy a tér, amire

szükségem lenne.

Nincsen kedvem megvárni, míg

minden összedől.

Segíts. Add meg. Adj valamit.

Jelet, helyet, lehetséget.

Hasíts, szakíts, harapj belém.

Legyél. Létezz. Legyél velem.

Szűrd át magad. Legyél jelen.

Bocsásd meg, hogy gyenge vagyok.

Szükségem van rád.

2014.09.01.

Hang mögött a csend

Hang mögött a csend

csendben elmereng.

Benne ott a tér,

ámde mit sem ér,

ha nem segítenél

tolni felfelé,

a zárdafal fölé,

hol ott a zajfaló

volna felfalá,

s járva fel s alá

zengedeztené:

mind boruljatok

zord igám alá.

Zordigámalá!

Így nevezlek el.

Megzavartalak,

te furcsa, torz alak?

Megbocsájtanék,

ha lenne még miért,

te istenarcú szörny,

te genny a bőrömön,

te könnyű félöröm,

te bamba álvigasz.

És bizony, igaz,

hogy égi küldemény,

s mint ím, e költemény,

úgy készül a vers el

mit rólam írnak ott fenn,

Nap szemébe perzsel,

van vagy oldal ötven,

én pedig leélem, 

gyáva tesztalany.

S hallgatám a csendet,

benne zeng a kezdet,

a vég, s a köztes út,

s a jó a győztesét,

a rút a vesztes énekét da-

lolva zúgja: vége...

Hang mögött a szó,

ha még kimondható,

benned ott dereng.

S a szó mögötti csend

ha tetten érhető,

ő az éltető.

Azt kerested, oh, és

ott a koppanó,

mert lezárt e rendszer,

szikla légnemű,

nincs szabad kijárás,

de mind bejár, ki ér,

s ha messze mennél minden

jótanácsodér':

tudd, hogy ott, hol álmodsz,

ott kisért a vér,

s tudd, hogy ott, hol ébredsz,

minden összeér.

2014.12.2.

Hadüzenet

Jó, ami van.

Úgy, ahogyan.

Jó, ami nincs.

Az a kilincs a

lét felé. Eléd

menekülök előled,

előre remekelem

alád az igédet,

igérem, idén se

marad el az itélet,

utána te takari-

tod el ami elégett.

Eléget elége-

detlenkedtél.

Beléd a belzebub

ördög bújt el?

Jaj, te vagy az!

Jaj, de szeretlek!

Jaj, milyen édes az ajkad!

Törj tudatot,

Sorson Kívüli.

Mindenen átvi-

lágít a fényed.

Nincs az a páncél,

nincs az a fegyver,

nincs az a bűz, ami

gátat szabna. „A-

lattad a föld, fö-

lötted az ég,

benned a létra.”, ke-

zedben a szablya.

2014.11.09.

Feleselet

Hallgasd a hangod a csendben,

Hidd el, minden rendben.

Higgy nekem, így kell lenni.

Sorsban békét lelni.

Mondd, mi a sorsom, isten?

Mondd, van-e sors, vagy nincsen?

Mondd, mire fel kell élni?

Puha ágyból felkelni?

Mondd, ki irányít minket?

A lények, a vég, vagy a kezdet?

Mondd, szabad-é meghalnom?

Vágyom rá, megvallom.

2014.10.15.