45 cm

Negyvenöt centi az

intim zóna

határa.

Te hitted volna, hogy

ennyire karnyúj-

tásnyi a távol-

ság ami elvá-

laszthat tőled egy

embert, s azután

lehetsz csak igazán

magadra utalva,  

kibontva szárnyad a

végtelen értelem

elterülő lele-

ménye felé?

Hogy a

földről az égre csak

ennyire néz le az

angyal, a városi

látkép ennyire

áll még tőled

messze a távoli

játék végén?

Negyvenöt centire

állok a szakadék

szélén, számolok

órák hosszán

vissza a percben

védtelenül, alig

állok a lábamon,

elnyom a lábnyomom,
omlik a várfalam,

olvad az ég, hamu-

tálba parázslik az

oltalom.

A mérték érték,

tetten is érték

már sokan éjjel

az ősi veszéllyel,

az északi fénnyel,

a női szeszéllyel,

valahogy mégis

a látó léte

a jobban a fontos

a többi a mindegy,

lényeg az egység.

Itt van, tessék.

Nem kell? Mért nem?

Ízlik a vérem?

Kérem szépen,

tedd oda, menj el,

hozd ide, szólj! Bubo-

rékos a szódád,

retkes a lábad,

reszket a gyomrod,

csuklik a hangod,
késik a menzesz,
véres a hentes,
késel a gyilkos,
titkol az orvos,
terjed a vírus,
árad a nílus,

elfogy a reggel.

Másnap a sejtés

semmire nem jó,

semmirekellő

sorsigazító,

sört ide kettőt,

győzzön a jobbik,

haljon az egyik,

hagyjon a másik,

forrad a sebhely,

hóra te seggfej,

egy nevezőre

nem teheted fel az

életed árát,

drágám…

Megbabonázom az

illatod ízét,

érzem a vízcsobo-

gásod sodrát,

sodrom a spanglit a

sevroletomban,

Sándor a Marcsival

éppen otthon van.

Sándor a jószagú

atyaúristen,

Mária háreme

várja az ágyban.

Lázasan áll neki

mérni a kárát,

mennyiből építi

újra a várát.

Marcsi a priccsen

feltüzesedve

ráncait rendezi

szép üde rendbe.

Épül a pompás

zöld palotácska,

féktelen orgia

fullad a vágyba.

Pattan a szikra a

gandzsa tövében,

jéghideg áldás

tart ma ölében.

Megfagy a torkom

tükröm övében,

nem maradt dolgom

élők körében.

Csak te vagy itt már,

egyszemű lélek,

egyszerű, nyíló

világszemlélet.

Horgony a parton,

tétemet tartom,

tétova léptű

ember a talpon.

Egy sem az immár

csak, ami látszik,

fény a sötéttel

világost játszik.

Bambul a kergeba-

romban a kétely,

mért ide szült le a-

nyám azon éjjel?

Lesz aki látja a

látomás végét,

lesz kire köpni a

záptojás ízét.

Lesznek-e majd akik

értenek engem,

lesz majd-e kar, amely

átölel engem?

Senkise tudja

mit hoz a holnap,

bírjon a hóhér

megmaradásra.
Tegnap a múlté,

mától a holnap a

tegnapi műsor

képszakadása.

Gyászinduló

Egyet ütött az óra.

Az első álom elkezdődött.

Egy óriáskígyó mérgesfogán,

mint tűnek fokán egyensúlyoz.

Rólad szólok, ki mint itt vagy,

árnyékodban tükörsugár.

Előttem állsz, kezed nyújtod-

nem kértem, hogy visszatalálj.

Soha nem volt veled egész,

sohasem volt egész kerek,

édes bosszú vár most terád,

önmagadért érdemeled.

Eltűnsz majd és visszanézel,

mennyi bánat súlya nyomja vállad.

Azt mondtad, hogy jó lesz majd így.

Magadnál is szebbet hazudtál

magadnak.

Magam maradnék most,

és döntök majd, ha kell,

mert kiben bízhatnék még,

ha a félelem az út,

s a türelem az irány, mert

minden emlék összetörik

s pusztulásra ítéltetett.

Előtted sem ragyoghat fel

leplezetlen árnyékában

az igaz jelenvaló.

Másodjára újabb álom

törik fel egy mély veremből.

Rémisztő és sötét álom-

kivezet a félelemből.

Sárga tigriskarom hegye,

pontba illő, hegyes tüske,

túlságosan valóságos,

lehetetlen, légnemű és

cseppfolyós és törhetetlen,

megsemmisítően gazdag,

fogyhatatlan, elragadó,

apró véges hatalmasság,

győzedelmes keresztmetszet,

istenszagú ujjlenyomat,

arcnélküli, feddhetetlen,

számonkérhetetlen nyomor,

síró, véres, néma fátyol,

civilizációkba szunnyadt

álmot kergetők hadától

terhes messzi távol,

szennyes, meddő képtelenség.

Vak vezet, mert látók hagyják,

előbb-utóbb mégis ledől

a szikla-kártyavárból épült

dicső emberi nagyság.

Új életre kel most még egy,

harmadik világvalóság.

Ez se létező, de tágas,

szembeforduló.

Szárnyat bont egy főnixmadár,

lehullik a magasból

és elporlad, mint esőcsepp

a kettészakadt tengerben.

Itt már nem érvényes

törvény, erő, akarat.

Egy való diktál szónak s hangnak,

száz méteres tüzek kelnek

saját fényük homályába,

s veszendőbe kárhoztatnak

élő látnok sámánpapok,

aprók előtt igaz, s nagyok,

ősi tudás hordozói.

Vízre szomjazó utazó

voltam itt e vidékeken.

Mire leltem volna bármit,

rendre mindent elvesztettem.

Tétet, hogyha tudtam,

mindig nagyot tettem.

Igazam keresni jöttem a földre,

igaz itt igazán igazit alakítani

csak az jön és ő tud,

ki nem hitegeti a hitével magát,

nem emlegeti fel másnak a baját,

mert ismeri okát az összesnek.

Én osztottam, szoroztam,

toldoztam, foldoztam,

jó sokat szaroztam,

de mindig jól szórakoztam mikor

sorokban sorakoztatok előttem,

sarokba szorítottatok, és helyettem

hajoltatok meg nagyságom előtt,

ajándékokat hordtatok

és rózsaszirmokat szórtatok

a lábaim elé,

én meg már nem győztem,
megszoktam, feladtam,
szép lassan el is feledtem

hogy ki vagyok, ki voltam,

kivé kell válnom, hogy

meztelen talpakon állva kell

kelnem és járnom, hisz

izzó lávakövekben fürdő

emberi szójátékba rebegve,

angyali szépet körbelebegve,

végsőképpen elkeseredve

nem sikerülhet célba találni.

Mért nem látod a fától az erdőt?

Mért nem emlékszel, hogy

fából nem lesz vaskarika,

hogy vér nem válik vízzé,

nem fog érted jönni senki-

mégis, pontosan így kell lenni…?

Mitévő lehet hát ilyenkor-

mondd meg-az ember?

Harapófogóval tördeli éltét

érte, ha kell, neki letörli könnyét,

bárki okozta is, ő gyónja bűnét,

hangja a hűség, arca a kétség-

nem lehet éppen
egyszerű megzabo-
láznom téged.

Hozzátok, ha visszatérek,

egy dolog, mit szépen kérek:

Nézzél rám, ha hozzád beszélek.

Tudom, rémes a látvány-olykor

kellemesebb a fény, hogyha halvány-

farkast kiált és elég a máglyán

egy búsan, bambán bégető bárány,

ledől egy bálvány az Isten oltárán

az éltető halálnak végső határán.

Egy haldokló lélek kér utolsó kenetet.

Csonkított kézfejével bénán integet,

az angyalok kórusa énekkel tiszteleg,

romjaim kertjébe a Sátán eltemet.