Rezgéshullám

Örök viharban az óceánon

villámrepesztett üvegbúrában

élek, félve, sodródva, várva a

halált jelentő, életet adó

véget.

Te nem vagy valóságos,

saját árnyékod szúrja a hátad,

görcsbe rándulva éget a tested,

kérlek kérve kérlelve téged,

vakard már meg.

Ha kéred, nem kapod meg,

a válasz a kérdéseidbe rejtőzve leplezi

arcát, eltakarva, váratva a

végtelen egyszerű örök

igazságot.

Végtelen, ésszerű,

egyszerű, vázszerű,

vártató, keltető,

változó, éltető

élet.

Testem a tükröm,

bennem a rendszer,

kívül az álom,

térben a síkon a

lélek.

Várom a párom,

bűnöm a vágyam,

látom a végem,

olvad a vérem

benned.

Szép a világ és

szépek a lányok,

szép a sötét és

szép a világos,

repülni kéne, de

húzz le a földre,

túl sok a szép mit

kár itt hagyni ö-

rökre.

Orákulum

Láttam a jövőt.

Ott kezdődött,

ahol a múlt

véget ért,

és ott ért véget,

ahol a múlt

kezdődött.

Láttam az Embert.

Tudatlan és boldog,

a Mindenség szülötte, ki

visszatérni hívatott,

s tudni vágy, mert érez,

mert kettészakadott a

lelke,

mint eget szakítja el a

földtől

az aranyhorizont

fénye.

Ahol a két világ

összeér,

ott egyek vagyunk

végre.

Esti ima

Nem értettem,

miért  ilyen

hangosan száll fel az

idő.

És végül leesett.

És a robbanás előtti csend most

minden teret kitölt.

S hallom, mint

zúg és zseng a bi-

zserben,

mint rebben a

fény a sze-

medben,

s medredben hajózom immár

széles ez árban véled.

Kérdezni botor, mert

nem kértél választ,

s ki választ a

sok közül

egyet,

már nem talál vigaszt mi

igaz s mi

nem közt,

csak zúg és zörög az

egyetlen időbe zárva,

s mégis várja mert

nem látja, mit

nem akar többet

látni.

Bármi szó, mi ér,

bármi csend, mi kél,

örömöm leltem benne.

S ha mégis igaz, ki

szól a hangok nyelvén,

hát félnem nincs mitől.

Szól a halk hang:

„Kelj nyugovóra!

Mit mára nem halasztasz,

holnapra megtérül az.

Leld meg a békét,

s éld meg a fényt!”

Véld meg a tényt, hogy

nyugodni jó!

S mi jó, az

véget rosszul

nem érhet.

Értened kell,

ki ember,

feladattal jött körénk,

s közénk állva kiabálna

másokért, ha tehetné.

Már sok csendet láttam,

s nem akasztott, mi

közbeszólt.

Kértem, és kaptam.

S mi más fényében mutatkozott,

mint mi való, hát

más fényében égett porrá,

s hamuvá lett, mi

élt még egykoron.

Bánod-e?

Látsz-e most égő tüzeket?

Látsz-e táncoló szüzeket, kik

ledobnák magukról

köntösbe rejtett

testüket,

hogy te élj, és

szétáradj egy

másik valóságban, mi

nem a tiéd már, és

mégis rendelkezel felette?

Látom a jövőt.

És felajánlom neked,

mert ki jobb nálad,

az nem él.

Egyetlen vonalban

húzódsz meg végtelen,

s élteted létünk

szégyened elé.

Győzedelmeskedjék

a te neved,

ki mint nevez téged,

teljesüljön százszor, ki

ezen néven ejtett,

s ki mondhatja,

felejtett,

kiejtett szavából

ne csengjen kétszer,

mit elejtett.

Dicsőség, vagy sóhaj.

Ez a te kereszted.

S mint választ, ki

balga, úgy

súgja kizengve a

létnek eresztve a

hangját,

ki hallja hát

ne legyen gondja a

csendnek övezni zaját.

S végül

saját hangod hall meg téged, mert

végetérhetetlen

csendben vész el

léted,

s ki éltet,

csak véget jelent,

nem halált.

Kiálltad, hát lépj!

Az irány a tiéd.

Szabad akaratod

dönt majd

helyetted,

s ki helyedbe lép,

nem lesz más, mint

önmagad.

Megérkeztél.

És a síkok összefolynak.

Légy a csendben éber,

s aranyszemeiddel

világíts a fénynek,

a végtelen tüzének,

az angyalok hadának,

a tengerek urának,

a végeláthatatlan

szabadítójának,

az égbeszállítóknak

könyörületének.

Ámen

A bánat

Csillogó szemű,

mély és komoly.

Szája lefelé biggyed

önmaga súlya alatt.

A bánat olykor támad, mikor

komor órák magányában

komorúan szomorodik

szorongó tekintete eléd,

és nem elégszik beléd

addig, míg nem elég.

Isten nyugosztalja azokat,

akik elmentek,

és tartsa meg sokáig az élőket,

hogy örvendhessenek.

S a bánat

hármat fordult

önmagában.

Odakint az út,

légy bátor.

Ne félj a határtól.

Légy ura annak,

aki vagy,

s ne pedig

Istennek.

Ismerd meg.

Ismerlek.

Itt kellek.

Idd ki a levét,

vidd ki a felét.

Feléd.

Eléd.

Beléd.

Elég.

Vers az emberi faj eredendő betegségéről

Bor, mámor,

Ámor és a többiek

A megoldásban rejlenek,

de nem rejtik a megoldást.

Borzasztó hideg van és

sáros az erdei talaj.

Bosszút áll egy nő,

mert tévedett, és aztán

nem köszön vissza.

Nem bírtok nemet mondani.

Egy szó csak:

Van? Nincs.

Nem.

Mégis?

Túl sokat árulsz el,

miközben titkolózol.

A bort is hidegen mérik.

Érik már egy köszönöm.

Hézagot hagysz magadban,

pedig csak élni akarsz.

Sokat látok.

Többet, mint te.

Nincs kedved

kérdezni tőlem

valamit?

Nem, túl igaz.

Nem.

Hallottad már ezt a szót?

Leraktam a batyumat,

sáros lett az alja.

Azt állítom, hogy nem.

Elhiszed?

Felfogod?

Az emberek szeretnek

igénytelen zenéket hallgatni,

mert olyankor nem hallják

a csendet.

Nevetést hallok,

áteresztem magamon,

de nem hallom a mélységét.

Kifolyt a másik oldalon.

Nekem nem mondtak

semmi vicceset.

Erőltetett kacaj.

Vidám vagy-e?

Volt okod rá, vagy csak

könnyebb így?

Pusztulj bele a bánatba,

gyáva lény.

Szépre festett,

hamis vakolat.

Átlátok rajta, és csak

vörös téglát látok,

omlik a malter.

Valaki felírta a nevét az asztalra,

hátha meglátja majd valaki.

A pohár eltakarja.

Bámulatos részegség,

csodás papírlap,

életmentő tinta,

mégis beléhalok.

Nincsenek zajok,

csak félhomály.

Te fontos vagy nekem,

mégse jöttél el,

mert eső van és sár.

A beton szárad.

Az ég szürkül.

A nap süt.

Te meg alszol,

velem együtt.

Szörnyű jelek,

emlékek,

fák,

erdő,

madarak,

romos házak,

kék folyó,

hullámok,

fuldoklás,
piros székek,

borospohár,

fekete tinta,

üres gyász,

tétlen unalom,

gyilkosok,

szentek,

emberek,

halandók,

istenek,

te meg egyedül vagy.

Nincs ennél nagyobb magány.

Könnyek.

Fájdalom.

Könyörgés.

Szeretet.

Odaadás.

Áldozat.

Ajándék.

Szépség.

Mosoly.

Szökőkút.

Tiszta víz.

Csobogás.

Nyugalom.

Béke.

Halál.

Cigaretta.