Húsz voltam, mikor odakerültem, hogy
épp nincsen mire odafigyelnem. Ha
itt lennél, olyan eleven emlék le-
hetnél.
Ha ott lennél, ahol eleve szántak,
mért is fognánk be a pofánkat?
Ha itt lennél, olyan eleven emlék le-
hetnél.
De nem vagy.
Hogyhogynem, mire odakerültem, hogy
épphogynem kicsikarom a választ, te
úgy döntöttél, kicsi a villámcsa-
pásom.
Ha úgy döntöttél, legyen is úgy, és a
szélmalmokkal vigyen a rúd, ám a
harcod magad vívtad magad
ellen.
Sajnálom.
Borzasztóan idegesít ez a
szélmalomharc az elemek ellen. Az
idegeimmel kereskedsz üzér-
kedve.
Ha éjjel villám hasít a fába, hol
éppen mást ejtesz pofára,
tudd, hogy én kopogtattam a kopo-
nyádon.
A fű az valahogy jó.
A szó az valahogy mű.
A bú egy feneketlen
tó.
A rémálmodból ébredj,
éld át újra s újra, de
ne hallgass a mindent ígérő
szóra,
hogy semmihez nincs kedved,
folyton csak zenélsz, és
azon töröd fejed, hogy
holnap mit remélsz:
egy fáradt esti felhőt, egy
álmos déli dalt, vagy
fényéveket, álmot, és
fényes diadalt?
