Fabula

Már kitört a vulkán, kifolyt a lávalé.

Ügyefogyotta folytán a lábalávaló

nekifutott a fának, s lám a lámpaláz

kisegítette, s száguld már a hintaló.

Bár az ára drága, de mégis így a jó.

Kerozinért ne küldj el, ha száll a léghajó!

Magadat adni érdem, bezár a sárgaház,

már csak azt nem értem, miért a háború

az éppen

egyedüli lehetőség

a haza-kimenekítésre,

ha menekül, aki ha elkap, ó, a

dutyiba belehelyez.

Jaj, de jó az élet, ha van kivel megoszd!

És ha még ma nincsen, a karma majd kioszt!

Barna, szőke, barna, ki ezt, ki azt, ki oszt,

kurva drága gundel, vagy undi menzakoszt.

Ettem én a földről már kilóra koszt,

senki meg nem értett, a lábamon lakoszt

nem törötte talpam, s mégis itt vagyok, hisz

énekelni jöttem, hisz így üzent a posta:

nem fog

eleget adni érted

a haragosod a tetőről,

ha magad után lehúzod, ám a

kaki meg odaragad.

Jaj, de kínos, így kell bandukolnom el?

Elszakíttatásomra senki nem felel,

mert a méz az édes, a szikla meg kemény,

én meg, egy szem árva, már csak egy szegény-legény.

S bár az ára drága, de mégis így a jó, hisz

minden ember álma, hogy felér a léghajó,

s fenn, ahonnan átér mind a látomás

a napsütötte tájon, valóra váltható

az összes

eredetire igézett,

tutira bemagyarázott,

s ha feszül a bugyi, az ingem – átko-

zám, de - kivasalom.

A szerelem ige, varázslat, válla-

lás, s fogadalom.

Hispániai emlék

Színházban vagyunk – jaj, de szép darab!

Békében hagyunk minden díszletet.

Béklyóra kötünk szerződéseket,

de a béklyó benned köttetik, a te nyakadra.

Jaj, buta konok! Várd ki a sorod!

Várj, kiosonok! Most kit okolok?

Én vagyok amaz, én vagyok emez,

egy suta kamasz, egy lejárt lemez.

Holnaptól ma van, mától estig ünnep.

A jók a pálmafák alól egytől-egyig mind kigyünnek.

Mindenhez közel, légnemű közegben,

ó, a szép szerelmem kérlek, tartsd meg jó kezekben.

2014.07.15.

Mariona

Tengerhullám átvet a parton,

s jönni fog érte az ember.

Várj meg, kérlek,

Mariona.

Halkan szólít, légy vele mindig.

Őt szereted legjobban.

Hidd el, kérlek,

Mariona.

Hátat fordítottam a lénynek,

nincs vele többé dolgom.

Elveszítettem a kulcsot a mennybe,

életemet ma feloldom.

Minden szépet megköveteltem,

és szerepem ma betöltöm.

Felkerekedtem a hegy tetejére,

s mindenemet kiüvöltöm.

Halld meg, kérlek,

Mariona.

2014.06.22.

Uramadd

Hol van a hely, ahol olvad a hó, ahol
álmát éli a bús utazó, és
megmenekül, mert pontosan annyira
hisz, csak amennyire kell?
Hol van a szó, ami elhihető? Ami
szól a fejembe, az elvileg ő, de ha
létezik, én elcsendesítem, maga-
mat képletbe helyettesítem.
Szeretek szerepet szaporítani, ám
sohasem helyezem magamat bele. Tán
eleget tehetek kiokítani, s lám
egyedül maradok. Mire mégy vele? Légy
magadért felelős, ne legyél barom. Állj
meg a két életerős, deli lábadon,
add meg a tiszteletet teuradnak, a
méltóságodat egybe ragadd meg,
s egynek is add. Magadat add, és egyből
kapcsolj, bárhova fordul a mennyből az
angyalod. Ördöge is csak a bátrak-
nak van. Hatszázhatvanhatszor
hármat raktam tétnek, s annyira
szépnek tűnt fel a hajnali ég, s vele
lobbant mind, mi kigyúl, és mind, mi el-
ég majd egyszer. S mondták: -Tetszel.
Megteszi egynek. Megveszem. Edd meg.
Rakd tele. Fújd ki. -De mire fel?- kérdem. A
nevemen szólít: -Szereted? Jó így?
-Nagyon is!-mondom. De ha elrontom?
-Helyrehozod. -Még sose döntöttem,
sose voltam még ily egyedül, még
sosem épült fel általam épület.
Elfog a rémület: ennyire nem lehet
egyszerű minden...mért nem használ
fel maga ellen? Mért hagy létez-
nem, s mért nem megy
fejjel a falnak? Hadd legyek én is
nagyvonalú, mint ő, s ha kimondom,
vissza ne kérjem az elnézésem.
Fordul a kocka. Én vagyok az, aki
jóra tanít, s aki felfigyel őrá,
s nem fordítva, mint mikor ő volt
fenn a lesen. S lám, elveszítem, s már
vissza sem emlékszem, hogy volt, csak
fennmaradok ma ameddig bírok ez 
éjjeli órán-megtehetem. Nem
tartóztat lelk'ismeretem. Vele
voltam, lettem, s lenni leszek, míg
feltartóztathatlan neszek eme
seregétől megszabadít, s azután
szabad akaratból választom majd
őt, aki megtanított létezni, ki
mellett eggyé váltam, s kérlek
hallgass meg, most nagy szót szólok:
Ő kell. Ővele élnék. S jó sok
gyermeket áldnék, házat vennék,
gazdag lennék, autót vezetnék.
Senkire sem gondolni kivánok
másra, ha baj van. Tejben, vajban
fürdetném, felemelném, s össze nem
esnék. Puszta erőből győzném
fenn a tetőn magam életemet vele
élnem. Úgy szeretem, hogy majd bele-
pusztulok, éltetném ám mégis,
s nem lerohannám, pusztán kedvét
lelném bennem, hagynám átuta-
zóban ideát, odaát hagynám,
átutazóban hagynám ideát,
megszüntetnék kifogást, ideát,
megmarkolnám tenyerét: Gyere át!
Ne szaladj! Van idő! Megelégednék
végre...s felvállalnám sorsom,
belelépnék a cipőbe, s járnám
utamat, kézenfogva, egyedül
vele párban, szerelemben, jóban,
rosszban, nélkülözésben, házban,
ég alján, tengerparton, vad,
megmagyarázatlan, forró, dús
érzésektől megbabonázva,
lélektől léleken át, életen
által, egyenes háttal, magatar-
tásból jelesül szólva, szolgai
módon, mégis büszkén tenni a
dolgom, folyton készen az újra,
újra meg újra felelni a búra, fel-
adni, ha nincs értelme a harcnak,
hagyni a vaszubbonyt hadisarcnak,
lenni a létért, verni a cégért,
tűrni, ha fáj, mikor adni muszáj, s csak
folyni az árral, vaskormánnyal
fogni a jó szelet, áldni a bősz eget,
ítéletre kikötni a parton,
elhajitandó oldom a kardom,
már megigérhetem, én nem akartam
rosszat senkinek. Én kerekedtem
fenn, mert megverekedtem a jussom.
Nem leszek áldozat. Élem az álmomat.
Érdem alapján mérd a halálomat.
Én vagyok én és ő leszek ő, s ami
elválaszt, csak a tér, s az idő, és
biztosan állitom, itt maradok. Vele
lennék, s jaj, én nem hazudok, csak
hallani vágyom a hangját: fura vagy!
Ó, uramadd, uramadd, uramadd...!

2014.06.11.

Egyértelműsítő lap

Szeretném most távolabbról szemlélni a dolgokat.

Nem változott semmi, csak a tér tágult ki belégzésre.

Szeretem, mint életemet, s benne ragad szavam,

s felfalja azt s felmorzsolja az idő súlyos vasfüggönye.

Követhetetlenül árad, dobál, zárul, él mellettem,

s viharfellegei sodrán forgat tengelyem körül, ám

középpontom gyökeres mély, s nem tántorít semmi sem.

Őelőtte meg kell állnom, s lennem élő kőszobor,

példa rá, hogy kinek hite meg nem inghat, meg nem inghat.

Nem vagyok sem használat, sem nevetségnek jó alanya.

Vagyok csupán erőfoszlány, fel-felsejlő menedék, de

nem helyettesítek igét, lépek cselekvés helyébe.

Más utait meg nem járom, s elindítni is csak addig,

amíg látom, áldozásom más javára válik.

Nem hagyom, hogy gyalázattá váltsa szerelmemet puszta

démonoknak engedelmet engedő szegényem.

Nem hagyom, hogy benne torzuló ködképek homályán át

lényem délibábja elé méltatlanul lépjen.

Nem hagyom, hogy megszemélyesítsen önmagával, viszont

követelem figyelmét, hogy ösztönszinten szeretem.

Követelem átlépését önnön árnya felett, amíg

meg nem érti mit veszít, ha elhagy engemet.

Egyszer régen azt mondtam, hogy nem veszíthetek,

s harcra keltem ellened, feledve szent neved.

Mindenembe megcsalódtam akkor, s szárnyaim

gerinctőből törtek ketté fája ágain.

Mindent visszakaptam tőled, és most rettegek, de

bizonyságul bízni bízvást átemelhetek

megszeretni minden eddigit mi eltaszított,

magam köré vonzani a terjedést, a síkot,

elnyúlni a kiszabotton át a láthatárig,

ellenállni minden alkalommal, hogyha csábít onnan

ágaskodni szerteszét, túlnyújtózva szellemen.

Túlvilágon innen öszefogtak ellenem,

s lenni kell, mert nincs más mód, hogy

felszabaduljak végre.

Felnézek a felhőfoltos égre,

rá gondolok, őrá, szegényre.

Őrá, aki megtanított élni,

hinni, újra bízni, vakremélni.

Megadtad nekem e drága, barna nőt.

Uram, kérve kérlek, hadd szeressem őt...

Menni-mendegélni

Menni-mendegélni,

folyton útra készen.

Otthonunkba lészen

benne érkezésem.

Mondd, te kedves ember,

ennyi látomásnak

hogy nem engeded meg

megvalósulását?

Rezdülésed inger,

vágy a föld alól.

Ünnepelj s dalolj, hogy érte

menve-mendegélve,

folyton útra készen,

régi utcarészen

hangos emberekkel

megviaskodásod

nem fejezhetik bé

megcsalódulással.

Mondd, te kedves arcnyom,

melybe hordom arcom,

elhihettem-é már

volna száz s ezerszer,

mint a kábítószer

vonz magába mégis.

Gyötrelemre vágyom,

s benne rút halálom

oly kivánkozóként

villanik fel olykor...

Élni, élni, élni,

és nagyon szeretni

minden egyes embert-

köztük őt is, úgy ám.

Ellenére lenne

terveidnek álmom?

Egybekelni ketten

nyári nászi ágyon?

Életembe nem volt

ily csodába részem,

oly szerelmet adtál.

S folyton útra készen

várok otthonunkban

folytatásra holnap

véle kéz a kézben

menni-mendegélni....

Leplezetlenül

Visszatérő foszlányokban szakad rám olykor a bú egy
be nem teljesített álom torzóját idézve fel.
Az álmot ébrenlét követte, amazt múltidéző sirám,
majd a megbocsájtás jövel - nem volt az én hibám.

Elfáradtam igen nagyon másban látni sorsomat,
rajtam kívül eső erők által kiszolgáltattatni.
Elfáradtam igazságot hajszolni és számon kérni,
elfáradtam adni, kapni, más házában lakni.

Fáraszt az, hogy számon kérnek, holott nem tartozom.
Elszámoltam mindenemmel, holnap elkárhozom.
Hideg van és vaksötét. Megnyugvásra vágyom.
Valakiben, valamiért, valamilyen áron.

Olyan nehéz ez most, akár kőben gyöngyre lelni.
Nő előtt a válaszért de könnyű gyönge lenni...
Hogyha nem jön, elhagyom, ha elhagy, eljövök.
Sűrű éjbe vaktöltényeket lövöldözök.

Búcsú vár, mint annyiszor, és gyónom bűneim.
Sokszor, sokat vétettem, elfolytak könnyeim.
Úgy szeretnék támasz lenni, társ ki mindfelől
a másik érdekében áll ki leplezetlenül.

Kompromisszum

Hatalmasnagy szerelem!
Mily embert formáló az erőd!
Borzasztóan sötét éjben
vagy te fénytől izzó erőd,
s ott, ahol a végek eggyé olvadnak,
útját engedem a rút fenevadnak.

Emberszívbe vetett vakhit
vezérel új utaimon,
s hagyom, szenvedem, mint alakít
kapitánnyá tutajomon
e furcsa, földtől távol eső vonzás,
s figyelem, mint köszönt vissz' a viszonzás.

Földön túli, s távol eső,
mégis földhöz tapaszt,
akár felfrissítő eső
a zsendülő, zsibongó tavaszt.
Magam vagyok, s nem vagyok egyedül.
Egy jutott, s kettő lett szerepül.

Szeretetben fogantatott,
ösztönökbe öltöztetett.
Mind ellenem fogadtatok,
nem éreztem jól köztetek,
lecseréltem így hát magam.
Ezüstből lett légyen arany.

Ablakaim köntösén
átszűrődik némi fény.
Pont elég, hogy megfürödjek
benne, s megszülessek én.
Ő marad, ha én leszek, ha addig élek is.
Hogyha megfeleltem így, jár a lélek is.

Üldözési mánia

Üldözési mánia,
lelkifurdalás,
meghasadt személyiség,
önbevallomás.

Üldözési mánia,
búfeledtető,
utcaszéli rockerek,
sárga széltető.

Rozsdabarna épület,
benne ő meg én.
Halkan elbarangolunk
régi szőnyegén.

Senki sincsen ellene,
senki sem talál.
Jót a rosszban osztogat
rá a rút halál.

Jaj, te szörnyű messzeség!
Nyújtsd a méreget!
Szájkosár a véreben,
Csöndbe méreget.

Mennyi boldog óra vár,
új tapasztalat...
Kéz a kézbe jár a pár,
úgy tapaszt falat.

Éjjeli dal

Mint a tollpihét, amelyre éji lepke száll,
illatával úgy ragyogja át a gyenge holdsugár a
holnapot.
Maradj velem...

Ágyhuzatban ébredek fel egyszer én is itt,
s hűlt helyem nyomába ér a fenti lét, s a lenti hit, hogy
Istenem,
maradj velem...

Annyi szépet, annyi jót, és
annyi gyötredelmeket kö-
szönhetek
csak neked.

Annyi könnyű elhatáro-
zásomért sem érdemelhe-
tek jelet, csak
ünnepet.

S látod, én is elhamarko-
dottan osztogattam el í-
géretet, megannyi
életet.

Múltja ködbe vész a mának,
árulásom álruhába
tündököl.
Segítsetek...

...hogyha kedve tartja, mindig
itt leszek vele...

Uram, uram, mért hagytál el engemet?

Prológus

Uram, Uram, mért hagytál el engemet?
Arany, ezüst színben játszó lelkemet?
Haragtalan harmatcseppben hegytető-
elszunnyadt a keresztfáján szenvedő.

Ezen világ nem látott még ily csodát.
Anyagtalan angyalgyermek átkiált,
szóval szólít rezgő éterszólamot,
s hátat fordít, nem vár többé holnapot.

A föld megnyílik alatta,
fényrobaj közepette,
mert elhagyta önnön magát,
minél jobban szerette.

Várja sötét, sivár halál,
embertelen kínpokol,
három napos gyötrelem, hol
minden bűnért meglakol a

bűntelen, a sírba szálló,
halhatatlan egyszülött.
"Indulatlan andalogjuk
át, amint kikészülök!"

Mondta Jézus, s útnak indult
a szentföldi Orpheo,
űzve párja, nagy szerelme
szennyesét a kisfiú.

Ráhagyottra hárul áru-
lása régi bűnökért, a
megteremtetés előtti
desztinált ítéletért, a

törésvonal menti széles
antikrisztus-árokért, mely
áldozatra bírja benne
szunnyadóba hősi vért, a

lázadást az isten ellen,
rajta páncél hősi vért,
s szól a birka, fuldokolva,
súlyos árny alatt: de mért?

Épphogy eljövend a béke,
már előre számolod,
hogy mivégre tűnik élte
ára bármi más korokban

is, akárcsak ebben itten
annyi felbecsülhetetlen
áldozatba, melybe már a
boltozat se bírja. Reccsen

érdem, s tetten értem újra,
mint szakít le ásitozva
gyenge bűnbocsánatokra
térden állva áhitozva

még megannyi húst az ősi,
hajdanába szent sebekről.
Itt a vége. Nem kerülhe-
ted ki többet önmagad.


Első nap

Szende káprázat

Szende káprázatban lebegünk tétlen.
Éltünknek sem súlya, sem jelentősége nincsen.
A gondviselés véletlenek sorozata,
s a mozgató elv feltétlen.

Nem vagyunk bölcsek, csak vének talán,
s hátrahagyott perceink, mint szőlőszemek gurulnak az Úr asztalán,
hogy étvágyát enyhítsék a rút fenevadnak,
s mik egyenként, lassan és erjedve mind megrohadnak.

Vérré lesznek majdan,
szent vérré, mely értünk adatik.
Vérfürdőink tápján élve
támaszkodnak hadaink.

Dicsőséget várnak ottan
egy ki nem tört zendülésen,
s nem tűnik fel biztatásul
egyetlenegy szende szem sem.

Beálított militánsok
menetelnek marakodva,
valamerre menekülnek,
ahol ingyen van a dogma,

s Magyarország beragyogja
féltekéje fél egét,
éjszakája jönne bár már-
megszabták ítéletét.

Középpontként rezgünk, s olykor
jobbra, máskor balra tér ki
tengelyünk, de sosem volt,
és sohasem lesz térfelünk.

Itt az egy az egység, s többre
megy, ki egymagába bíz,
s útnak indul még időben,
hadd sodorja zsenge víz.

Hűlt helyed vár vissza téged
visszatérésed nyomán.
Elbukásid meg ne törjön-
van még emberállomány.


Második nap
Intermezzo

Jézus pusztai vándorútja a pokol mélyén

Szomorú a tapasztalás másodnapján e zord útnak.
Közel s távol szemfényvesztő, hazug színek hazárdolnak.
Egyik könnyű szabadulást, másik örök halált ígér,
s a választás, bár egyértelmű, mégsem feltétlenül primér.

Nincsen rózsa tövis nélkül, ahogy mi szép, csábító is.
Ember legyen talpán, kin el nem hatalmasodik fétis,
meg nem marja újra s újra félelmes mérgeskígyója,
mint ki gyónja bűneit, de mégse jön szabadítója.

Elhagyottá tétetett, és szörnyű nagy magányban
vándorol egy elveszett, föld alá hajított világban.
Körötte sokmillió lélek, mögötte a kárhozat,
közel már az üdvözülés, megérte az áldozat.


Harmadik nap

Innen már nincs visszaút.
Kettévált a horizont.
A hajós várja utasát,
a folyó csendes, rezzenéstelen.

A vendég senkit nem üdvözöl,
a szemek mind rámerednek.
Előtte áll. Megérkezett.
Nem érez, csak mérlegel.


Jézus kérdez

-Miért jöttél ide?
-Mert ideküldtek.
-Ki a te urad?
-Az, aki a tied.
-Ki vagy te?
-Én uralkodom a világban. Az én szemembe nézel, mikor rettegsz. Engem látsz mindenkiben, mikor magadat keresed, mert belőlem származol. Én vagyok a por, akivé leszel. Én vagyok a hordozó, aki viseli a lényeged. Nélkülem semmivé foszlasz, mint a keret nélküli hiány. Én vagyok a Sátán, a Nagyúr, az Isten fia.


A Sátán kérdez

-Miért vagy itt?
-Mert ideküldtek.
-Ki a te urad?
-Az, aki a tied.
-Ki vagy te?
-Én uralkodom a világban. A te szemedbe nézek, mikor rettegsz. Téged látlak mindenkiben, mikor magamat keresem, mert belőlem származol. Én vagyok a por, akivé leszel. Én vagyok a hordozó, aki viseli a lényedet. Nélkülem semmivé foszlasz, mint a keret nélküli hiány. Én vagyok Jézus, a Krisztus, az Ember fia.


Az Ördögi Ítélőszék kegyelme

-Lépj hát be a halál kapuján, Ember fia. Bűnödet levezekelted. Urad megbocsájtott neked. A sötétség hatalma alól felszabadultál. Örök fényesség a jutalmad, példád pedig örök remény az Embernek, akit szolgálunk. Nyugodj békében, Krisztus.


Feltámadás

Kilépvén a nagyvilágba
három napos álma után
úgy ítélte, nincs rá szükség
többé, ásított hát sután,

legyintett: Á, jó lesz ez így.
Mostmár tényleg minden rendben.
S tátott szájak közepette
elballagott szépen, csendben.


2014.02.10.

Kilátás-kiáltás

Ez az én helyem és itt én uralkodom
igazságosan, annak rendje, s módja szerint.
Aki szembeszáll, az a könnyű napsugár,
neki mindenem egy, és semmi se szent, csak igaz.

Vele tűnik a tér, és tárul a széltető.
Csak a bánat, a fájó emlék tételezi.
És jajgat, adj rá választ, mért nem ő!?!
Mert megmenekült, s így sokkal jobb neki.

Most indulok, egyszer majdcsak véget ér.
Forral a gyűlölet, elfőzték a lét.
Mert senkise vár és senkise átkoz téged,
csak vibrál, rezdül benned a férfilét.

Jöjjetek, édességet árulók!
Átkereteztetem álomképeim,
savmaratással szépül a széle simára, mert
jól teszi az, aki hallgat a szíve szavára.

Az élet szép, hisz nézz csak, nézz körül:
nyomtalan úton vándorcirkuszi zsongás!
Jól tudod, itt már több, mint szín a kép.
Hangon a súly csak a rejtőző kicsapongás.

S jönnek újabb vérbe szédülők,
vármenedéket váró szőke nők.
Ott neked immár nem lesz több szereped.
A sarki bazárból végy egy sósperecet.

Serdül a sajgó szellő-színű szó.
Szobrokat állít a szép szeretet szekerére.
Zajba zarándokoló zaratusztra-kiáltás,
dörren a sortűz, s éjszaka megjön a váltás.

Hibás átjáró

Lépj ki a fénybe, merészkedj ki.

Nincsenek ördögök, öntheted.

Öntsed a szíved a lábad elé, hiszen

úgyse remélsz jobb ötletet.

Kérd meg az embereket, hogy még

adjanak egy-két pillanatot,

hátha találhatsz bennük némi

elfojtott jóindulatot, s aki

hátat fordít,

fordulj tőle sarkon.

Jönnek szép és rút napok.

Forradalomról suttog az éj.

Nincs nyugodásunk addig, amíg nem a

hang, ami szól, de a szó, mi beszél.

Átragyogásunk intelem.

Inti a jóravaló hadakat.

S látom, amint nyúlsz fekve az ágyon,

levegőd harapod,-és kimarad, ahogy

átveti habzó

hullámtested a tenger.

Légy te a minden a semmi helyén.

Töltsd ki az űrt, ami tátong.

Légy te a tornádó lebegése, a

testbe nyilalló g-pont.

Lassan, s könnyen szúrd be a tűt.

Megszabadít ez az álom.

Süllyed a káosz régi hajója,

ég veled, ó, Kapitányom.

Kezdeti rend, születésnapi zsúr,

örvényt forgat a szél a viharban.

Sírás közben ne zavard gyászom,

lágyan súgd a fülembe: mi baj van?,

húzd el a függönyt,

s szoríts magadhoz erősen.

…akkoriban, mikor elvezetett,

sejteni sem gyanakodtam.

Tárt kapu várt, vad, dús legelő,-

jaj, de csodás volt ottan...

Most pedig ágálsz, fejjel a falnak,

omladozó vakolat közt.

Hűlt helye egykori várfolyosódnak,

nincs alagút, ami átköt.

Elveszítetted a kulcsot a mennybe.

Szállj fel, a csónak

rád vár! Érzed?

Ringat a felhő,

s feltör a sóhaj a mélyből.