Szeretném most távolabbról szemlélni
a dolgokat.
Nem változott semmi, csak a tér
tágult ki belégzésre.
Szeretem, mint életemet, s benne ragad
szavam,
s felfalja azt s felmorzsolja az idő
súlyos vasfüggönye.
Követhetetlenül árad, dobál, zárul,
él mellettem,
s viharfellegei sodrán forgat
tengelyem körül, ám
középpontom gyökeres mély, s nem
tántorít semmi sem.
Őelőtte meg kell állnom, s lennem
élő kőszobor,
példa rá, hogy kinek hite meg nem
inghat, meg nem inghat.
Nem vagyok sem használat, sem
nevetségnek jó alanya.
Vagyok csupán erőfoszlány,
fel-felsejlő menedék, de
nem helyettesítek igét, lépek
cselekvés helyébe.
Más utait meg nem járom, s elindítni
is csak addig,
amíg látom, áldozásom más javára
válik.
Nem hagyom, hogy gyalázattá váltsa
szerelmemet puszta
démonoknak engedelmet engedő
szegényem.
Nem hagyom, hogy benne torzuló
ködképek homályán át
lényem délibábja elé méltatlanul
lépjen.
Nem hagyom, hogy megszemélyesítsen
önmagával, viszont
követelem figyelmét, hogy
ösztönszinten szeretem.
Követelem átlépését önnön árnya
felett, amíg
meg nem érti mit veszít, ha elhagy
engemet.
Egyszer régen azt mondtam, hogy nem
veszíthetek,
s harcra keltem ellened, feledve szent
neved.
Mindenembe megcsalódtam akkor, s
szárnyaim
gerinctőből törtek ketté fája
ágain.
Mindent visszakaptam tőled, és most
rettegek, de
bizonyságul bízni bízvást
átemelhetek
megszeretni minden eddigit mi
eltaszított,
magam köré vonzani a terjedést, a
síkot,
elnyúlni a kiszabotton át a
láthatárig,
ellenállni minden alkalommal, hogyha
csábít onnan
ágaskodni szerteszét, túlnyújtózva
szellemen.
Túlvilágon innen öszefogtak ellenem,
s lenni kell, mert nincs más mód,
hogy
felszabaduljak végre.
Felnézek a felhőfoltos égre,
rá gondolok, őrá, szegényre.
Őrá, aki megtanított élni,
hinni, újra bízni, vakremélni.
Megadtad nekem e drága, barna nőt.
Uram, kérve kérlek, hadd szeressem
őt...
