Óda

Most jöttem a felhők alól

egynapos kirándulásra.

Feltöltekeztem javakkal,

s rá gondolok egyre-másra.

Kiértem az állomásra,

nem találtam őt mellettem.

Indulásra készen állva

jajgatok, de béna lettem.

Újra bízni, ez mi kéne.

Egyenrangúságra törni.

Hinni, bármely szép is lenne

álmatag magam gyötörni.

Mégis, mondd csak, hogy lehet, hogy

ily mértékben szív az élet

önnön belsejébe engem,

tárva ily gyönyörűséget

elém, mint ki érdem nélkül

jutott eme kincsestárba,

s várod tőlem, higyjem el, hogy

mindez valóságos?

Rettegek, hogy elveszítek

egy csapásra mindent…

Rettegek, hogy álmodom,

s nincsen annál rosszabb, minthogy

nem kelek fel többet-

hacsaknem a felkelés,

az irtózatos szégyen, döbbent,

szörnyű felkelés, a magány,

csendes távollét mindentől,

lélekölő, puszta, hideg

holdsugár a koponyámon,

kilátástalanság, bánat,

csalódott élet-halál harc…

Ez mi borzaszt engem tőled,

egyetlen szerelmesem.

Félek, hogy egy napon elhagysz

s többé nem leszel velem.

Furcsa viszony fűz engem az

ördög személyéhez.

Úgy gondolkodom, ha megszáll,

mint egy vándor, mint ki éhez

nagy szavakra, igazságra,

bizonyságra meglétében,

ám ha megkerül, hatalma

önmagába elragad,

áthajít a horizonton

s szemhéjamon fennakad, hogy

pupilláim táguljanak

érte, rendre hasztalan, hisz

kintre írták fel, az égre,

függönyömnek szegélyére,

s majdan amit csukott szemmel

odabentről hordozok,

máskor világom takarja

elmém elől, hogy nyomot se

hagyjon előttem - titokba

tartja már az isten őt.

Arra gondol, tarthatnék már

felőle egy megérdemelt,

elmélázó pihenőt,

megvonta a kimenőt,

én meg vállam vonogatom.

Makacs vagyok, mint egy szamár.

Jobb, ha ezt eszembe vésem.

S újra szólok önmagamhoz,

mintha többre lennék egybe

lenni puszta egymagam.

Annyi minden érkező jel

ér el éjjel engemet…

Csakis parancsnak tudok ez

őrületbe meghajolni.

Ez, mi véget érhet egyszer,

s félek, akkor elveszem.

Önmagamnak istenének

önmagam ki nem teszem.

Mégis, engem elhasított

többtucatnyi szerelem,

hajdan holott egész voltam.

Nem érintett sérelem.

Minden körülmények között

egy dologhoz nem fér kétség:

Mindig nem pusztultam szörnyet,

s lelkem ép testben ragyog még.

Testem irányultságai

abszolútnak mondhatók,

s a nyíl irányi egyértelmű

pontok felé vonhatók.

Testem gyengédségre, ízre,

zsibongásra szomjazik.

Legyen lelkem, eme széttört,

bárdolatlan mozaiknak

orvossága borításom

érzékeny receptorain

kapcsolódó lélekfüzér-

izzásának dúsmelege,

töltekezzék hullámain

hajlamaim vad serege,

hallja meg, ki néven szólít,

nevét magán maradón,

marja ketté egyesülő

elestét az egészséges

alászállás alázattá

arany, gyémánt, drágakő,

s tudja meg, ki él és mozog,

nekem van már kiért élnem,

s tudja meg, az én szívemnek

álma, vágya már csak ő.

Döntéskényszer

Szép szavak áradatából nem tör
fel ragyogás, csak szódadogás, ám
bármire képes, akit nem béklyóz
szájaranya, mert szárnyai nőnek.

Elkötelezted már magad ennek a
nőnek, ő neked adta magát, marad
árnyalatának szép sziluettje a-
ránya huszonnégy drága karát.

Amit eldöntöttél, pontosan annyit is érsz.
A betartott eskü a sebre a sebtapaszod.
Amit elgurítasz, az a kocka a térfeleden.
Megszámoltad-e már, hány pötty virul
éjjel a csillagos ég-szerű tökfejeden?

A vendég

A vendég mindig itt van velünk.

Mosolyából szabjuk az új időt.

Belelátni a szépség tengerét,

mint jéghegyen olvad a földi lét.

Háromszáz véres hátú ló

kirohanvást délnek dőlve száll,

szerelemnek hírét hirdetik-

maradéknak lenni nem muszáj.

Fentről az élet tündököl,

gyönyörűen görbül a téli táj.

Látom az összes árulót-

szeme rebben, békésen beszél,

keserűség marja a homlokát,

levegő lebeg ajkán, hangot ád.

Szabadulnak a számok a rácson át,

a karácsonyi vásár műsorát

idegyűlnek, s nézik a gyermekek,

mint szárnyal a felhő, s láss csodát,

seregestül tűzik az égre fel

seregélyek kóbor dallamát.

Eredetnek nincsen már nyoma.

Nyomorultnak lenni szóbeszéd.

Szeretettől szárad a széltető,
tovalibben a köddel szerteszét.

Hamarost hármasban harcolunk.

Haragunknak a harmat szab határt.

Hevenyészet hézagtágítás

hazatérvén hagyni a láthatárt.

Vakarod szúnyogcsípésedet,

lepecsételtették repjegyed,

kicsikordul a fáradt gőzhajó,

hisz a végén mindig győz a jó.

Határ

Hűtlen voltam, világtalan.

Kertjeimben nem nőtt arany.

Szórakoztam a mások bánatán,

szánakoztam, ha rám szólt jóapám.

Jaj, de messze van már az a három bányató,

amiben elmerülve nincsen gravitáció,

érdem nélkül jár ki a gyermeki biztatás,

hisz úgysincs rajtam kívül senki más…

Egyik szívem a tegnap, a másik a holnapé,

a tegnap a könnyed társasjáték ámoké,

a holnapomat eladom, közkinccsé tétetik,

a mában mindig porrá lesznek a

percek, amelyben az élet részesít.

Választások 2014

Dönteni kell, hogy megszabadulj a te-

hertől, s aztán visszaköszönjenek

embertársaid, egytől-egyig

hű feleid ama megfelelésben a

mára beígért álomi áron,

jól teletűzdelt állami pénzen

áligazi, igazúgyahogy állít

egyet a másik módszer nélkül

feltehetőleg pont ugyanannyira

kínos többség-szellemiségben

megkeresendő ok-okozatnak

hogyviszonyultságában fejlő

felhőrétegen által, messze az

űrben szálló fogpiszkáló,

pálcikaember-korrumpáló,
konkvisztádor gólyamadár komor
árnyalatából messzire bűzlő
fényből látszik, hogy még mindig
nem sikerült eldönteni, hogy mire
fogja e krízishelyzetet elköl-
teni.

Itt-ott feltűnik egy-egy montázs,

késre akasztott madárijesztő

zord képében arclenyomatnyom,

majd beragasztom nappali éjnek az

emlékalbumom innensőfeli

hátborítóján tartalomélnek,
majmokat árul, s őrült malmokat

őröl a vándor, felkeresem, megö-

rül nekem, ülj le velem, kiürítem a
port poharamból, jól belerúgok,

pusztai létemet eltanulom, szeren

égek, éget a vakszerelem, és

mindez egyetlen magyar emberi

lénynek sem fájt. Jól döntöttem.

Mekkora tornádót kell zúdíta-

nom még rád, hogy észrevegyed, hogy a

csillagos ég, ez a ködgyomolyag, ez a

komplicitás, ez az éteri értelem

elleni elragadás nem a szándék

szüntelen elszínezője. Te még csak

gyermeki pislákfénybe se keltél,

már amikor nekem elszabadultak az

ingereim tefeléd.

Láttam az égbolt szürke csodáit,

a szűkreszabottság úrvacsoráit,

álltam a szükség pillanatában

megfutamított vad harapás’it a

rút fenevadnak, a rám szabadított

ösztöni lény velejéig romlott

kárhozatát, ahogy izzik a tűzben,

sóhaja serceg, megszületőben az

égei herceg!

Regéi szólnak a szép szerelemből

átörökített őshagyományról, a

lélekvesztő szólabirintusok

énekszólamú szillabusáról, a

három szótagú szent szövegek szere-

tetben szerzett bölcs tanításai

önfelelős, kerek ismeretében

fel-kivilágosodó univerzum-

képleti rendszerezésen, az áteve-

zésen, az átellenben megneve-
zésen, a konverzéjsen kontrollt
altat a zöld klavitúrás délete-
tésen.

Eljön a vége a mindenségnek,

áthajol érte az összekötő majd, s

mindenedet, amit eddig elértél,

átadod áldozatul temagadnak,

úgy, ahogy átér,

úgy, ahogy átjár,

azt, amit éltél,

azt, amit álltál,

azt, hogy ítéltél, s

hogy hezitáltál,

azt, hogy elégtél, s

hogy hamutál vár.

Senyorita

Táncoltass a kötélen, te
mindenható létező.
Ott vagyok én otthon, ahol
végrehajt a léterő, hol
térdet hajt a térerő, és
bármi szóval kérem, ő ma
mindenét feladja rám.

Kétkedés fogadja tán az
álruhába rettegőt,
mégis állítom, szívemből-
aj, de! -megszerettem őt.

Félelem fog el hamar, ha
már a mára gondolok,
mintha áram ára járna
át, ha álma felragyog.

Várom árajánlatát a
vasszemű kereskedőnek,
ám az ár hiába jár, ha
nem takarja szemfedőmet.

Mondja: -Kár a bánatért, te
szörnyű ébrenálmodó!
Éppen annyi hódolód, a-
mennyit ád a földgolyó!

-Mégse gondolom, hogy összes
engem illet ám, uram!
Lenne egy, ki értem él, s fü-
lembe súgja bátoran:

Ay...mi azúcar, moreno...
extranyo mi, querida...
...légy enyém, te drága lény,
Maria, szenyórita...

Úgybizony, ha egyszer élek
is, e nő ma kell nekem.
Megbolondulok, ha nem ka-
pom meg egybe, rendesen.

Lángra gyújt a színe, hangja,
arca, édes illata,
déli vére, szenvedélye,
szája nedve, harmata,

bársonyélű, fénybe vissza-
tükröző selyemhaja, a
bal fele, a jobb fele, a
körteforma sejhaja,

teste minden íze, porca,
lépte sodra, vad szele,
Istenem, de kérve kérlek
add, de hadd legyek vele...