A Nincsen himnusza (Ady Endre nyomán)

A legboldogabb hely a Földön

olyan hely, hol nincsen semmi.

Körbevesz csupán a tér, és

idomított idiómák.

Időszerű, s idétlen is

csak „alapján” ítélkezni.

Mindfelette megfelelni

vágyik az, ki vágyakoz.

Vágy okozta létünk. Lettünk.

Kérdésekre nem feleltünk.

Áthajoltunk időkapun,

od’át kétes ódát zengtünk.

Csodáinktól megrémültünk,

hontalanná bélyegzettünk,

lélegzünk most, mélyen, hosszan,

mélyen, hosszan-

zsibong már a csend felettünk.

Nem szándékszom elpusztulni.

Jó ideig biztos még nem.

Itt most izmos, izzadt testek

izgulnak át izgőn-mozgón

egymás hátán hálva
egy gyűrött, foltos, odaígért
álomképet egymásba.

Hála érted, arra jött egy

messzi galaxisból felém

lóháton egy barna lány, egy

megszállot szempáron szálló.

Számára megállt az idő,

fékek csikordultak, csíkot

csámpázón a betonszegély

felső rétegébe.

Olybá tűnik, visszatértem.

Újjá olvadt alvadt vérem.

Ellenállnom, kérem szépen,

halálommal egyenmérvű.

Mérmű?

Mermár mirmur mar rám

romrágódást.

Hagyjál békén.

Most már mindegy.

Tovább. Tovább.

Nincsen hová…

Nikotin

Ég az esőben a gondolaterdő,

ködszerű fátylat eresztve a tájra.

Füstöl a szélben a pálcaesernyő.

Rád terül árnya, szemedre a hártya.

Nagyszerű módszer a védekezésre.

Véd a valóság vad viharától.

Percei közben nem veszed észre,

mint homokóra pereg hamujából

lábad elé az a rengeteg emlék

visszafelé, ahogy életed izzik,

centire nyúlnak a réveteg évek,

s elnyomod önmagadat, ha nem ízlik a

vége, amint állsz gúzsba kötözve,

nemzeti színű gógypatikában,

sorban előtted sárga bajusszal

állnak, bízva a jó Katikában,

kit kineveztek a főúri barmok a

sarki közértből díszeladónak a

templomi szentély pulpitusára, hogy

ossza az ostoba népnek az ostyát.

Ó, nikotin, gyere, légy az enyém!

Proletár-dal

Most ment a troli el, a prole-
tár apróra lel. E próza róla
szól. Araszolva halad, szalad, de szaba-
dulni nem szabad. Marad az ég alatt.

A helye várja őt, a hülye szőke
nőt szabadon engedi, repül az ég fe-
lé, micsoda szép fenék, ki van a négy ke-
rék, unom a nyóckert, unom az alma-

lét, unom a jófiút, akit a férfi-
lét maga alágyűr, kit igazából a
hiszti taszítja ki az igazából.
Itt ez a viszki, idd ki, ma kikészülünk.

Szerelem, szerelem, ne nevezz neve-
men soha többé, ez az üzenetem.

Fleshback

Elsuhant egy formátalan

gondolat-akár egy konkáv

téglalap-tegnap este

az esőben az orrom előtt.

Nem bennem, sem keresztül-

rajtam kívül esett.

Apró szemű, szemtelen,

csendes harmatszemek vála-

szoltak, vándorregékről számoltak,

s csaknem azzal, kinek

elől jár a zárójele,

előnyére fordul vele,

előzékeny ellentmondást

árul árgus árus fele.

Látod őt a bőrkabátban,

akármelyik áruházban,

árulkodó álruhában.

Makulátlan mosolyában

szótlan csendek csengnek:

Rendet raktam vacsorára,

készülgetek a csodára.

Megszoktam már, így nem csalhat

majdan arcra fagyos borút

érkeztének távolléte,

csupán reménye tart ébren,

hiú, vak, önzetlen varázs.

Mikor majdan álca lehull,

pálca lecsap,

s minden szólam belép-

akkor nyíltan, egyértelműn

elélvezek beléd.

Becsapnak az áramkörök,

magamnak utat török,

megdörren az ég,

sikoltasz: elég!,

és újra csend lesz.

Veled lenni öröm.

Pörkölöm a köröm,

szakadtáig töröm, de

nem feszítem túl.

Ponton porrá pirulok,

sejthalmaz-sajgássá,

forráskút forrásod

fáradttá forrasztom,

s varrá forr rá forró 

fémizzás íze,
hogy milyen szép ilyen
ép testben tespedni.

Este. Ni, előtted étked,

darázscsípésed présel,

seggedben zabszem-

lefekszem, asszem.

Egy mindenkiért

Isten hozott a felkelők földjén.

Megmentetted lelkedet.

Minden, amit elrejt a felszín,

itten rendre meglelheted.

Jeltől többé nem kell tartanod.

Átalakulnak a súlyviszonyok.

A jelzésérték törvényerőre e-

melkedvén majd megtanulod, hogy

mit nevezünk eredetnek, fénynek,

hogy mire képes az emberiség,

hogy hogy aránylik a rész az egészhez,

s hogy hogy-hogy nem a szóbeliség, ami

fennmarad örök emlékezetnek

önzetlen szolgálatául, távol

szoptató anyádtól a tágu-

ló univerzum-kölcsönhatástól

dülledt vérszemeiddel rajtra

készen, majdnem egészen túl a

vészen, a kint rád váró orvlö-

vészen arca rajta tartva dúl a

belharc békénk fenntartása

végett, ha tartod a szádat, kapsz e-

bédet, a felszolgáló birka

béget. Véget vetnek éle-

tének, felzabálják a fronton,

hős katonáink vérét ontja

német, francia, angol, belga.

Énekszó kíséri a harcba a

népet. Nincsen szólamokra

bontva, ronda, durva hangon uniszónó

nyomja a vadkeresztény törté-
nelmet, a meghatározatlanság-

elvet, az elrendeltetett, eleve
nekünk teremttetett eredetérték-
rendet, az emberek elleni vasfe-
gyelmet, az emberfeletti győze-

delmet. Az összefogás mértékét
szimbolizáló élethelyzet, a-
melyben a hajlékonyság három
hónapi fogdát érő bűntett.

Mért az a réteg a legfőbb célpont
csak, amelyiknek az átlagbére sze-
rényebb, mint havi jussa templom ege-
rének? Mért csak a gyengék esnek

áldozatul propagandár átvere-
tésnek? Mért nyomorogjon egy ország

csak hogy kapjon még négy börtön-

évet egy árva lélek, ki sorsát

tízmillióra becsli, de nem ke-

vesli, tőle lesni kell, nem ke-

resni az összefüggést a száján

szájhagyomány útján sétáló

szónak, ő a szónok, az éjjeli

lámpás, ő a csónak, ki átevez,

áldást oszt a jónak, a mágnás

táverez úrral táviratozgat.

Csácsumicsőcsá ősmagyar emberek!

Álmos apánk Emesével hempereg,
Árpád vére a földön szárad,
jobbos náci a kurva anyádat,

balliberálok, a júdai átok,
szocdemek, antidemokrata pártok,
egypártrendszeri kollaboránsok,
elnyomatásbani büdös cigányok:

Egy mindenkiért,

mindenki egyért.

Holtak ébredése

Öklöt rántok a város elébe:

Mért magyaráztok mindent félre?!

Mért kiabáltok, fejbe ti hangok,

túl robajával déli harangot?!

Mért figyel árgus szemmel egy árnyék?!

Mért neki jár, aki csábít, ajándék?!

Mért fenyegetnek gondviseléssel?!

Tessék, most meg szarba léptem…

Éppen arról álmodoztam,

kárhozatra jutni szégyen.

Kár, hogy erre futja még a

régi kétkedésem.

Félelemben élek kerek

huszonkettő esztendeje.

Fél szememben életteret

buzog fel hőstett-erdeje

lelkem áramának,

másik oldalt gyerekfejek

hevernek, s alább hagy édes

íze már a mának.

Holnap újra ébredek, ha

felhőkönnyek zápora zúdul

rám is.

Virradóra meglelem ta-

lán elejtett életem,

elfelejtem bánatát a

megcsalódott emberekben,

és mit elmém kapcsolt össze

álomlátó delírjumban,

szétválasztom múltam, jövőm,

s átolvasztom jelenkorban.

Velem lesznek, vannak, voltak

mind, kik értem éltek, haltak.

Nem sújt immár égi átok,

szélesek a határsávok.

Szabad vagyok, mint a madár.

Bármi megtörténhet.