Tedd oda

Lehet, hogy ez az utolsó lét, hogy el-
kövesd. A lehetőség előtted áll.
Figyeld az alakot öltött reményt.
Megkaparinthatod a főnyereményt.

Lehet, hogy antitézisek közé va-
gyunk szorulva, de mi szintetizálunk.
Szinte kizárólag mi vagyunk fele-
lősek a sorsunkért.

Mágnesem bevonzza ideálom,
nem valóság kell ide, hanem álom.
Azt kiabálom, nem találom az
élet értelmét.

De te azt hiszed, hogy érted,
de te nem értesz semmit sem.

Lehet, hogy egyedül én vagyok a válasz.
Megvilágosult egómra bízom az
összes ösztönöm feletti feltét-
len hatalmat, amit úgy gyakorol, ahogy
akar. Ez engem rég nem érdekel.
Szeretnék csak megbizonyosodni, hogy
az ami áthatolhatatlannak
tűnik, az önerejéből áll ellen,

vagy az egész csak egy virtuális ha-
zugság, mesterségesen kreált
tabukkal, amiken átlátni szégyen,
és még én érzem szarul magamat,
amiért átlátok az egészen, de
ne félj, te tutira mentél, te érted az
összefüggést a védekezés meg a
számadás között. Úgy játszod meg
magadat, ahogyan a csövön kifér, mert te

azt hiszed, hogy érted,
de te nem értesz semmit sem.

Legyen meg az akaratod, állj ki, mutasd be
magad, aki évek óta magyarázol a
hátam mögül szórva az igét, te
arctalan tömeg, névtelen súly, te
szállj le a magasból, nőlj fel inkább,
lógatod a lábadat, de dobbantani
tudsz-e velük? Na tedd oda magad, tedd
oda magad, tedd oda magad, dobbanj

szív, lobbanj láng, dobbanj
szív, lobbanj láng! Na gyerünk,
tedd oda magad, tedd oda magad, tedd
oda magad, tedd oda magad. 

Alszik

Megfagy a szív és elfogy a levegő,
fájdalom ég, halk zene szól.
Alszik a fény, és alszik a szerelem,
én is elalszom valahol.

(Szomorú az idő, nem akar változni.
Nagy átok van rajtam, mért tudlak szeretni?
Szeretni nem tudtam, de mostmár jól tudok.
Búsulni nem tudtam, úgyis megtanulok.)

Áll az idő, és reszket a türelem,
háboru dúl, zeng csatakürt.
Összecsap élet, s összecsap a halál.
Bennem a lélek kiürült.

(Köszönöm édesem, hogy eddig szerettél,
verjen meg az isten, ha már megvetettél.
Verjen meg az isten, veretlen ne hagyjon,
szeretetlen társat, hideg ágyat adjon.)

Magas

Mibenlétükért imádkozhatunk.
Mibenlétükön vitatkozhatunk.
Mirőllétükért maguk kárhoznak.
Erőnlétüket teszik latba ért'.

Ki mit, kit remélt, azon mit nem ért?
Világos van és értelem ragyog.
Azon sebtiben megvalósuló
dimenziók között evickélünk.

Ellenállni már tök felesleges.
Semmi rossz dolog nincs se kinn, se benn.
Régi, ép seben ne ejts újra kárt.
Létezik velünk száz külön világ.

Át meg áthatol százezer hatás.
Nincs se szánalom, nincs se nyugtatás.
Hogyha kéred, azt fullba megkapod,
hogyha hallgatsz, sosem beszélsz többé.

Ki( )vagyok{?}

Magam alatt vagyok, de kikerü-
lök, ha belehalok is. A bánat
elevenembe vág, a kibeba-
szott világ magára várat.

Valahol elveszett a
szabad akarat a bűntudatban.
Olyan erőltetett a
lét, akárcsak
amilyen öntudatlan.

Csak egyre távolabb a fénytől,
a mag köré simulok a mélybe.
Meghasadt szívemen az áram
át- meg átcikáz, hideg kiráz
a borzalomtól.

A félelem az anyagot
átszakítva rombol.
Közületek való vagyok,
de közeletekbe tombol.

Veletek egy vagyok,
de nem azonos magammal.
Ki vagyok én?

Az aki vagyok az oka ha kivagyok.
Azokat az okozatokat okozom,
amiket a kikelet eleji teli-
nap okoz a retinarepezeken.

Azokon a napokon amelyeken a
kifele nem olyan alakot ölt,
ami az akaratom, azokon az aka-
ratomat araszolom oda, mehet a

flört. Az alakom alakul, elül a
láz, a zene zenél, a csoda csodál.

Létezés

Fáj a tett, 

s nem értem,

hogy létezésem mi nyomja ilyen

iszonytató erővel.

Égek, égek legbelül,

s e tűz csak egyre terjed.

Tervek ütköznek a valóságba.

Valóságom ismeretlen,

a megvalósulás túszaként

szenvedi át magát folyvást

a pillanat vasrácsain.

A szabad lény bennem

nem azonos az

elhivatott lénnyel,

s elhivatásom nem azonos

szabadságommal.

Semmi sem annyira ideális,

hogy támaszkodni merjek rá,

de természetem maga az ideál,

mely önmagát éli s valósítja meg

a beszabályozott keretek között,

ellenállhatatlan erővel.

Miként oldjam fel eme

élhetetlen ellentmondásokat?

Hol a híd a rossz világ felett,

a természet és a tudatos végzet között?

Hol az a létezés,

amely ismeri a formát, 

de mégse határolja körvonal?

Miként nyilvánul meg a szabadság,

s miként szabadul fel a megnyilvánulás?

S e két állapot közt hol vagyok én,

a lény, kit megtart eme két pont? 

Sejehaj

Ugye milyen nehéz megismerni, aki vagy?
Ugye milyen távoli bolygó az összes ember?
Ugye te sem tudod, merre nyílnak a köztes ajtók?
Ugye nem csak én vagyok ilyen kurva egyedül?

Ugye szabad megismernem, aki vagy?
Ugye te nem fogod összetörni a szivem?
Ugye feletted sem járt el az idő?
Ugye neked sem jó egyedül?

Csak légy az, aki vagy,
a rétegek alatt, mik
ránehezülnek a
pajkos gyerekre.

Egyedül

Azt az ablakot be kéne csukni.
Bejönnek rajta a legyek.
Ne mondd, babám, tudom, hogy kéne tudni,
semmiből se valami hogy legyek?

Az idő sose vár.
Te vársz egyedül.

Az ivás, a hosszú hajnalok se jobbak.
Minden egyre jobban elmerül.
Jön az új nap új remény közé szorítva.
A jövő az álmaimba szenderül.

Az idő sose vár.
Te vársz egyedül.

Helyes döntések kora

Húsz voltam, mikor odakerültem, hogy
épp nincsen mire odafigyelnem. Ha
itt lennél, olyan eleven emlék le-
hetnél.

Ha ott lennél, ahol eleve szántak,
mért is fognánk be a pofánkat?
Ha itt lennél, olyan eleven emlék le-
hetnél.

De nem vagy.

Hogyhogynem, mire odakerültem, hogy
épphogynem kicsikarom a választ, te
úgy döntöttél, kicsi a villámcsa-
pásom.

Ha úgy döntöttél, legyen is úgy, és a
szélmalmokkal vigyen a rúd, ám a
harcod magad vívtad magad
ellen.

Sajnálom.

Borzasztóan idegesít ez a
szélmalomharc az elemek ellen. Az
idegeimmel kereskedsz üzér-
kedve.

Ha éjjel villám hasít a fába, hol
éppen mást ejtesz pofára,
tudd, hogy én kopogtattam a kopo-
nyádon.

A fű az valahogy jó.
A szó az valahogy mű.
A bú egy feneketlen
tó.

A rémálmodból ébredj,
éld át újra s újra, de
ne hallgass a mindent ígérő
szóra,

hogy semmihez nincs kedved,
folyton csak zenélsz, és
azon töröd fejed, hogy
holnap mit remélsz:

egy fáradt esti felhőt, egy
álmos déli dalt, vagy
fényéveket, álmot, és
fényes diadalt?

Nem okolom

Ennyi szenvedés után ta-

lán kijár elégtevés.

Gyötrelemmel írtam ezt a 

sorsot, és elég kevés, mi

ámulatba ejt, ha újra

felköszönt a fájdalom, vagy

émelyít a lámpaláz, mi-

kor beint a rágalom, hogy

el ne basszam, el ne basszam...

...ó, dehogy baszom!

Jól tudom, hogy annyi bástya
sincs e csonka várfalon, hogy

el ne fújja tőlem őt a-

kár a lepkeszárnycsapás, 

én meg újra összeomlok...

...ó, de nagy csapás.

Istenuccse!

Nem haragszom én.

Hosszu hiszti 

volt, de végül úgy hiszem, hogy
egyikünk se lett kretén

Elemi vágy dühöng. A lét ma
sejti szintü gyulladás.
Túl közel került a tűzhöz,
olthatatlan entitás.
A vér hevülve forr, a bőrön
át kipárologva árad,
ósdi porhüvelyem a pokoli
hőbe szalmaszálra szárad.

Száll a plazma, száll a
szalmasárga plazma pára-
hője, pőre sejtek élte-
tő kikeltetője, és az
oxigénhiány, ha beáll,
s a termoszfére muzsikál,
e légnemű egóm a
csillagok közé kiáll, hogy

Istenuccse!

Nem haragszom én.

Hosszu hiszti 

volt, de végül úgy hiszem, hogy
egyikünk se lett kretén