1.
Pokol
A Múzsa szelleme
Ki írja a könyvet, és ki az, aki olvassa?
Kinek lesz attól könnyebb,
hogy magáról elmondhatja:
ami bent volt, kikerült?
És kiderült, hogy
semmivel se több a kint a bentinél,
mert bárhogy áll vagy múlik rajtad,
emberek közt mindig lesz, ki-
nél még ő, a nevezhetet-
len sem diadalmaskodhat
nél még ő, a nevezhetet-
len sem diadalmaskodhat
dicsőbb úton-módon-áron
se máson,
se istenen,
se élőn,
se halálon.
A tagadás a szégyenfoltod
arcod minden szegletében.
Tükörképed fulladozik
ében szemed tengerében.
Egy élet kevés idő lenne,
hogy meglásd újra magad benne.
Felejtsd el hát egészen egy életre.
Drága, Nyájas Olvasó!
Olvass most a sorok között!
Repítsd messze képzeleted:
Teremted, vagy érted csupán
a leírt szavak jelentését?
Meg nem áll a fantázia,
folyton-folyvást újra kiadja
a végtelen egyszerű képlet ördögi kódját:
Nem vagyunk egyedül.
Valaki figyel.
Valaki akar.
Valakit nem hagy nyugodni a kétely,
hogy véget ért ez a métely,
ez a szemétben kuporgó porba alázott korszak,
már nem kell mocskos szóval szidni a rosszat,
mert van valaki, aki érti szavunkat!
És látod a végét, ember?
Hogy sírod a múltad,
a megboldogultad,
és jól megtanultad,
hogy mit szabad, és mit már nem?
Én nem ismerem a szabadság ősi fogalmát,
csak érteni vélem.
És amit látok magam körül,
az nem az, remélem.
Jó lenne tudni a bőrömön által
a távoli érzés súlyát.
Mért nem iparkodsz hát te is olykor
a szent ügyeinkért tenni?
Mért nem elég neked egyszerűen csak az egység?
A lényeget érted.
Tetten is érted a kis csalafintori bámulatásító éned.
Rajtad a bélyeg:
menteni várromok áradatából a népet.
2.
Purgatórium
A
kivezető út
Ha jól megemészted a részben egészet,
a részekre bontott, sok pici gondot
gondosan ápolt, mégis oly izgatott
tekintetetekbe tekinthetetlenre
csiszolt bisz-basz-bizgentyűk között csinos kis
köntösbe öltöztetett, tettre késszé kény-
szerített félembereket, és szeretnéd
őket ide-oda-megváltoztatgatni
miközben úgy, hogy ez időközben nekik
olybá még csak fel sem tűnik,
hát állj te is gondolatolvasó-másító
inasok sürgő-forgó seregébe,
állítsad magad a másiknak seggébe,
és állítsad másnak magad, mint amit az
asztalra magadtól, s nem pénzért tettél le.
Ennek a tábornak kénytelen tiszteletem,
de lelkemet nem adom azért, de soha sem!
A jó a tisztkövetem, mindenhol őt követem.
Lábamat nem töretem türelemből véres ketté.
Mért eskettél?
Vétkes lettél?
Legyen így.
Avagy úgy.
Keserű,
savanyú.
Szomorú olvasó.
Távozik ott a határban.
Egy végtelen álmot üldöz.
Nem leli kedvét a mában.
Egyik egy tanyában távoli vétkeit óvja,
másik csak magában őrli tovább ami fúrja.
Egyik a szélnek vad suhanását védi,
másik a szárnyai röptén kezdene élni.
Hol van a szándék, melynek a tett a vezére?
Mint mely a víz tetején járt többezer éve?
S ha van, hát hol van a vége,
és hol kezdődöm benne én-
eme furcsa tünemény
a világ tükörperemén?
3.
Megdicsőülés
Ki tartja a kezében a tollat?
Ki ír tele oldalt százat, és ezret?
Kit örvendeztet meg bukás,
szolgaság és vétkek sokasága,
hogy mint ember a végső korban
a próbáit mind kiállva mondhassa:
Ami bent volt, kikerült.
Ami kint lett, sikerült.
Mert semmivel se több, de mégis
mit sem ér a kinti tér a
benti léte nélkül,
és ki olvas, ő csak tántorog
a szégyentől, a dühtől,
egy furcsa isten bábjaként,
ki más kárának örül,
tehetetlen forog saját
féltengelye körül,
és ha egyszer fény derül
az egyre értelmetlenebbnek
tűnő megoldásra,
és minden rejtély tovaszáll
egy könnyű villanásra,
majd akkor szólok én, hogy
itt az idő, menni kell.
Írjátok majd tovább ezt az álmot!
Számláljátok tovább, mennyi
fejnek kell még lehullani,
hogy megtörekedjék a régi, súlyos átok!
És íme: láttok.
Láttok a vérszagú könnyek fátyola mélyén,
láttok a felszakadó szakadéknak a szélén;
de hogy ti, engem, minden a semmibe lévén,
vagy magad, bentről a külbe tekintett révén,
vagy bármilyen állapot adta reménynek a végén?-
csak a válasz a kérdés feltehetője.
Ő, te, meg én leszel akkor a múlt feledője,
hogy tudd: bizony éjire jár az idő tefeletted.
