Túl a láthatáron

Teljesen eltévedtem benned.
Arra megyek, hol szép zene szól.
Annyira lassan telnek a percek -
a hamutálban még hamu serceg,
s nem vagyok jól,
s nem vagyok jól.

Elragad egyre a gond meg a bú,
s merre vagy, oly'kor nem kutatom, csak
állok a parton, s nézem a hosszú
zöld horizont, mint hívogat, ó! ez a
zord unalom, ez a
zord unalom.

Érzem, lenn még lenne erő, de
fennakadok - fenn még akad árny, és
árnyékban sose fordul elő lágy,
napmeleg érzet, hűs pihenő, csak
árgus akadály, csak
árgus akadály.

Hova tűntél, drága nyár?
Hova tűntél, napsugár?
Hova tűntél, elragadtatás?
A holnap álmai már csak
jégbe fagyva száradnak.

Ha minden értelem a pillanatba van zárva,
mért hagyott hát az értelem így magára?
Ha minden értelemben csak a pillanat élő,
hát mire jó ez a rengeteg kitérő?
Ha minden pillanatban csak érteni vágyom,
hogy léphetném át saját határom?
Túl a láthatáron az árny a fénnyel összeolvad,
és én nem talállak téged, nem tudom, hol vagy...

Hova tűntél, égi vár?
Hova tűntél, régi fény?
Hova tűntél, megtartóztató remény?
Belém se hálni, se halni nem jár a lélek:
én ébren élek.
Én ébren élek.

Mélyenszántó köszöntő

Távolba látó lények a nők.

Általuk átlátszódik az éter.

A vágy, hogy karjuk minket öleljen

férfiakat, csupa kín és métely.

Én, aki értem, s érzem a kínt, mit

nőnek látásától szenvedek,

akiben formát nyernek az ívek,

melyben a nő-test halkan szendereg,

én vagyok az, s csakis én, aki által

nővé lesz az a nő, aki engedi

bebocsájtását nyújtani forró,

lágy iszapába, melyben medrei

mélye alatt, ahol éled a kezdet

tétlen meghúzódva a csendben,

vad kiáltásom átsajogásán

értelmet nyer a káosz a rendben.

S akkor elkezdődhetik a végzet,

úgy mint légtért nyert természet.

Maghasadás és önfeladás nyit 

nyílt utat egymásba, s a te részed az

én gyönyöröm, s e gyönyör neked éteri

kín, aki vagy. Mert tudd: te a fájdalom

egyszülöttje, sose szítnál oly heves

indulatot, ha nem én, aki vállalom

elviselését, nyújtnám át neked

önelhatározásból, hogy együtt

égjünk, mindenemet, ami tőled

származott énbelém. Sose tettük

még, és sose fogjuk megtenni, ha

mozgásban maradunk, mert nem lehet

irányítani a mozgó járműt, ha

nem dobjuk le róla a terheket.

Állj meg. Pillanatra ne zihálj, csak

fürkéssz engem a semmi közepén, és

aztán engedj át magadon, mert

téged tartalmazlak. Enyém a te

ízed, szád, mosolyod, kivilágló,

zsenge, szép fogad, édes örömöd, dalod

énekelem, kicsíráz a szívnek

dallama, s alá takra dübörög, ahogy

egyre jobban önti el a testet az 

öntudatlan kábulat igája, 

semmi sem tart vissza, hogy a mámor

tág kapuján beússzon ama gálya,

melynek rabja, én, ez idegen föld

hívásától alfa-zuhanásban

szállok szabadesőn vízesésed

síkja mentén beléd, egymásban.

Földet érésem oly heget üt, mely

földcsuszamlást okoz, megfordul a

vonzástörvény, és amit átvesz

tőlem a tér, az mind tovább, túl az

űrön, a rendszereken haladva lel

végső megnyugvásra, s akkor a

kezdet megnyilvánul, úgy mint

átömlesztett lény, mint akkora

belégzés után feltört sóhaj,

mely képes két végpont közt egy

megfeszült idegszál vonalán, mint

híd szolgálni köztem, s közted.

Hídfőm mindig tárva előtted,

váram termei várnak.

Hogyha arra jársz, boldog a lelkem, de

nem kiabálok utánad.

Azt szeretném, ha mint szabad ember

járnál s kelnél bennem, és

sok születésnapod álljon módban e

várban megünnepelnem.

Pinszinyglóbmiligy

Orrom az orrnyereg

űrnyeregéről az égre kiállt.

Lenn az orrnyereg űrgyönyöréből a

földre kiált.

Gondra búra jól bevált.

Partitúra imponált.

Magadban van a Mennyország.

Nagy űr tátong a fejemben.

Borzasztó nagy élet.

Kigondolkodom, kimondom, de

kimondhatatlanul elvont.

Kibonthatatlanul éles

kibírhatatlanul fáj.

Ez a szívem, édesem, itt van.

De ez kell neked, jáj?

Ez a máj, ez az elhalt

tüdődarab?

De csodálkoztál te már vajon addig,

ameddig szem ellát?

Akármit fejembe ötlök, ott lök meg

épp ahol elkalandoztál?

Hát mondd, kicsi drága, honnan a szeplő,

eme érdekes arcon a pöttyök

Mint a varázsló állok előtte de

annyira szép hogy az ellök.

Mire

újra meg újra ki-

mászik az ágyból a

zord hajú szép kicsi édes,

ti mindig a rabjai lesztek. A hős kato-

náik a partig eveznek.

Mert szép az élet édes!

Szép, bizony, tökéletes!

És míg te itt vagy,

én nem mondok

neked nemet sosem.

S felvidult a képzelet.

Te nem te vagy, te én leszek! Te

bennem annyira tele, téged

én de jaj!megeszlek!

Te tényleg annyi érdekeseket

élvezel, de élvezel?

S a ház helyén marad,

és ő tüzel.

Gyémántfény

Lépésenként jár az idő,

könnycseppeket szót a tájra.

Tengerszemek nyílnak körénk,

felszakad a szónak árja.

Pillantásuk tekintetté,

majdan langyos fénnyé nyugszik.

Vallomásra kényszerít'nek-

így szület, teremt, s pusztít,

s végrehajt a hatalom, mely

át a rend s a tű fokán, az

elme és a lélek kettős

keresztmetszetén fonák,

s oldalt kétszélirány présel

mélyről a felszín felé, a bordák

csigalépcsőinek origójába a

horizont-tengelyen által. Hordják

hordalékukat, a múlt emlékét

megrendítő hullámai,

s verési lüktető, pulzáló

energiáiban hull lábaim

elé a testemet átjárt fény, ahogy

áramütéstől reszket a corpus,

vad zuhatagból ömlik alá ez a

lét, ez a végtelen éves mítosz.

Széllel szemben járni az úton

már nem erő, hanem ostobaság.

A hullámmedrek, a parttalan áram

mind tovalöknek az oldali sávok

folytatván pályájuk, légnemű

örvénymintát cirkulálnak,

s nincs az a test, ami ily hevület vad,

s nyers erejének ellenállhat.

S ebben a tűzben, mélyen az alján,

lenn, a parázs közt tűnt fel az arcod.

Tán csak egy ágnak csontrepedésén

méláztam, amint rám kacsintott.

Kéke a tűznek a legforróbb szín,

melyből a természet részt adhat.

És te, a szén közt egyszeri gyémánt,

lángomat új színnel borítottad.

Fényszínű Kedves, csillogj-villogj!

Nem rakodom rád zord farakásom.

Hogyha te kéred, én melegítlek.
Melletted lesz hű maradásom.

Nem vagyok árva, sem puhatestű.

Elviselem, ha magány szegi kedvem.

Mégis, oly szeliden, mint szerető

kérhet, ne felejts, kérlek el engem...