Pirkadat a Holdon

Holnap előtt, máma után,

mikor fáradt nem vagyok még,

kedvenc pesti közteremen

időzöm el olykor.

Távolbalátó emberekről

regél ott a tér, akiknek

látását nem zavarja össze a

negyedik dimenzió.

Minden gyökér, amely fát tart,

s lombos koronát hordoz,

alámerül, s magát növeszti

saját húzásával.

Táplálékát mélyről szerzi,

s mind mélyebben nyújtózik ki,

annál bensőbb kapcsolatot 

teremt a felhős éggel.

Én is mélyről táplálkozom,

mégis, mintha búra alól

tekintgetnék felfelé, a

mennyezet túloldalára.

Mennyi még a szenvedés, ha

fűt a szenvedély, s az álom

nem tekinthető tovább a

megvalósuláson?

Szemre hártya mind csupán.

Randa szürke-hályog.

Ez tehát, mi eltaszítja

tőlem Istenem.

Fenn vagyok. Az almafáról

integetve nézem ősöm

összes elhibázott, téves

eszmerendszerét.

Már csak egy hüvelyknyi jelre,

áldomásra várok, mi

felszakítaná szívemnek

életösztönét.

Kismajom, a fákon ugrál

át s körött a lombokon,

zöld a táj, narancs az ég, a

hangok összeállnak.

S új jövő, s megannyi tánc,

s összeolvadás,

fényerő, s robbanás,

s Napdicsőítés.

Félelem, s bosszuvágy,

s rengeteg harag,

s a kismajomból ember éled.

Így kezdődik a történet.

Ez így nem állja meg helyét,

ennek nem muszáj így lenni.

Kell, hogy legyen törvény, erő,

magasabb tudásfok.

Kell, hogy felismerjük egymást,

kell a kismajom..!

Kell a régi szép idő, az

összeköttetés..!

Emberek vagyunk, de mégis

aljas állatok.

Ösztönállat-élet, bünte-

tés és végítélet.

Ártatlan és őszinte, vad

állat kultúrát tanul, és

talán többre jut, mint mire

Ádám családfája.

Nem vagyok a teremtésnek

ékköve, sem koronája.

Koronát hord minden fa, én

csupán kócos hajat.

Örömömben borzolom, ha

úgy találja kedvem,

haragomban, bánatomban

tövestül tépkedem.

Bárcsak elmondhatnám, mennyi

hála zeng szívemben,

mert az élet részesített

önmagában engem...

Játszani, csak játszani,

hangszeren, vagy földön ülve,

lányok haját húzogatni

huncutkodva, jót derülve,

szerelemmel telt lélekkel

szökellni a Holdon-

enyém lesz a világ, egy nap

enyém lesz, én mondom!

Tönkretetted

Mindenáron nyerni jöttél,

minden álmot megsütöttél,

nyomd a torkon, nyomd le mélyen,

jól beszoptad, de visszakérem. Ha

enni jó volt, akkor ennyi.

Meg se próbáld félretenni. Ki

álmot ébred, ébren álmos. Az

égben ásítva tér magához.

S volt a szépség, volt a jóság,

néha kétség, sok apróság,

kismadárkák énekeltek, s te

tönkretetted, te tönkretetted.

Tökre tetszett, hogy érdekelnek a

könnyű cuccok, a lassú mérgek, a

szentfazékok meg ünnepelnek, hogy

itt a vége, a súly a mérleg

két karján hever. A

vége mindig lever, de ha

közben győz a jó, nyomd le

két kezeddel, haver.

Egyszer éltem, kétszer éltem.

Mind a kettőt elcseréltem.

Vert seregtől fejlövéssel

felcserekhez elkerültem.

Mind gyerek volt, egy se felnőtt.

Sok gyerek közt egy pityergőt

arra kértem, hogy ne sírjon:

büszke szívvel verset írjon.

Mindazóta évről évre

egyre nő a büszkesége.

Sok csatán át, győzelemtől

veszteségen mind keresztül,

önmagát hordván keresztül

önmagán, és mindenestül

egyesével eltiporva

ellenét, lesújtva porba,

zengve bomlik orrvitorla,

mint a sercegés a tolla

tónusán, hol összeér a

penna vége szép fehér pa-

pírosán, akár a penge

festi vérpirosra zsenge

küllemét a tisztaságnak,

úgy növekszik ára vágynak,

s mint a szende árapály, mi

visszafojtja, bármi fáj, mi

nem leszünk a holdsugárnak

áldozat, s akár dagály, vagy

üldözött sereg, ha foglal

átkozott teret, s ha többet

élni nem lehet, csak űze-

tésben, egy veled, a jussom

akkor eldobom, s eloldom

penna-pallosom, s feloldom

átkomat, mi gúzsba köt, de

bennem ennyi vérrögöt te

nem teremtesz. Erre senki

semmilyen jogot nem ad. Ti

boldogultok, emberek, kik

arra keltek: egyremegy, kit

érdekel, mi volt az álmod,

pont elég magadba zárnod,

úgyis egy a sok közül?

Senki sincs, ki üdvözül?

Hát de van, ma könnyű lenni.

Könnyű mindent rendbetenni.

Jön, ki jön majd, a többi elmegy.

Bőven osszad jókegyelmed.

Rólad annyit, nem haragszom.

Eltakartam minden arcom.

Nem hiszem, hogy észrevetted, de

tönkretetted, te tönkretetted.

Közelebb

Jól tudom, hogy nincs mit hozzátennem.

A terv készen van.

Végrehajtóként ver szívem:

éltessen, míg van miért.

A kilátástalanság csupán

árnyéka a megvalósult

beteljesülésnek, s köztük 

híd csak a hit, mely az

útnak a legszebb része.

Mikor

átlovagolsz a semmi felett, s a

híd akaratból épül,

olyankor feltárul erőid csarnoka,

a legnyersebb találkozás,

a legtisztább térélmény,

a legbensőbb rezgésszám,

a legforróbb ölelés,

a legtágabb teljesség,

mielőtt nincsen múlt,

s mit nem követ jövő.

Sorsod mint időtlen pecsét feszül

burkodba zárva.

Olyankor

nincs kar, ami megtart, olyankor

saját tested tartod az égben,

s lépteid önnön sugarát fonják

lábad elé, és bárhova lépnél,

minden hullám új utakon vezet

át, s halad el veled együtt.

Nincs az a vég, amely össze ne zengné

zord moraját és hangtalan, álmatag

ébredezését kezdetnek,

s melyben a mélybe leszállás, mintegy

epizódként csak, fel ne merülne.

El kell jutni a végig. Anélkül

nem kezdődhet semmi.

Szétdarabolódik minden körülöttünk

pixel-kockák százaira.

Egybe nem tartja őket hatalom.

Végignézzük mindannyian

nyomorultul, tehetetlen,

miként pusztul földünkről ki

minden értelem, és minek

vesznie kell, azt hagyjuk veszni,

együttérzés nélkül.

Így van a terv, és így kell lenni.

Nem lehetünk mind bárkalakók.

Menekültek lehetünk csak

saját földrészünkön.

Kultúrából hajdíszt fonnak a

nők, és büszkén, fennkölt hordják,

s lenézik, mint rabolják ki

kincsestárát pogány hordák,

s nem mozdulnak, nem éreznek

fájdalmat, mert arcuk ragyog

dísze alatt: átmentették

számukra mit hordoz vagyont.

Pixel-katonák! Mit gondoltok,

hány felbontást nyerhettek még

ennél is több háborúval?

Mit bizonyíttok, s kinek? Leszek

hajdísz, leszek pogány, ha kell, vagy

lehetek töltény emberi szívben,

végső soron mégis én vagyok
az, aki nevében embert öltök,

s én szívem az, kibe saját nevemben

belefúródom, s értetek teszem,

vad kultúravédők,

békefenntartó barmok.

Hányszor haljunk meg még egymá-

sért, míg ráébrednénk: együtt

életben maradnánk?

Ott lebegünk, nézd, Ember, a sorsnak

egyetlen szál függésében a

semmi felett, és arcunk tükrén

visszaköszönne Teremtőnk, ám

tükrünk eltakarva, bódult

jajveszékelésünkben vágják

végső fonalát el a mi teljes

civilizációnknak.

Nézd magad, Ember!

Mit műveltél?

Érzed a szégyent nemed helyett?

Látod, hová süllyedt e faj?

Te azt gondolnád, érdemelünk még

esélyt újat? Nem volt elég?

Baktériumok vagyunk a Földnek,

szervezetében élősködők és

gyilkos peronoszpórák. Gombás

fertőzések városaink, s mint

penész emésztik el, ami szerves,

s fém és mesterséges formák

között beprogramozott élet a
jussunk, amíg a rendszer betölti

rendeltetését, és kioltja

glóbusza lélegzetét.

S mi fulladunk majd meg, nem a bolygó.

A planéta ártatlan, s az Univerzum

bölcs és igazságos. Nem hagy

ártatlant szenvedni.

A lélek a Föld magjába száll alá,

s a kezdeti hőben ég majd el, de a

lélek a fényből a Napra világol,

s az egyesülés új kort szül.

Nem leszen ember már e világon.

Ott csak az élők élnek.

Ott a halálnak nem lesz társa, kit

elragad ásítása.

Ott majd élnek, s éltetnek, és

mind feledésbe merül, hogy

volt kor, amelyikben az ember embert

ölt, vagy halálba hajszolt.

Minden késszúrás, és minden

ledobott bomba, s az összes töltény

emberi szívben közelebb visz eme

korhoz.

Pokolgépek, szenvedés, és

temérdek sok hulla az úton,

tömegmészárlás, népirtás,

háború és halál.

Így írja e fajzat saját

utolsó ítéletét.

Dobjátok le az összes bombát,

lőjétek ki az összes töltényt.

Ne maradjon hatalom, mely

irgalmazna nektek.

Amit kezdtél, fejezd is be,

Isten fia, Ember.

Adj esélyt az utókornak

halál nélkül élni.

S ők majd hálásak lesznek, mint

mi vagyunk Atlantisznak, hogy

feláldoztuk értük jövőnk a

Halál oltárán.

Talajt ér a lábam.

Új föld domborodik.

Fűje puha, Napja kedves,

hangja szellő-szavú.

Hiszek, Uram, hiszek. Benned

legyen vigaszságom.

Hazug szóért sose essen

csorba igazságon.

Uralkodj a népeddel, és

legyen köztünk szeretet,

húzd magadhoz az embert, Uram,

közelebb...közelebb...

A repülés teóriája

Aki tér a hitér',

az a magyar sokat ér.

Aki lát ideát,

sose marad ideát.

A repülés teóriája

minden ember glóriája.

Maradj az egód rabszolgája,

majd a rendszer darabra megrágja

meglásd, a húsod összes atomát, hogy a

formád illeszkedjen a gépbe, s a

végén kiszarjon, mint a híg fost,

bűzöd áradjon szét a légbe. Én

inkább lennék vírus a rendszer

szervezetében, a mirelit lében a

szerves összefüggés, meg a létért

folytatott küzdelemnek a felbúj-

tója, a trójai ló, aki rövidre

zárja az értelmetlen harcot. A

rezsicsökkentés ellensége, a

békés partizán, a kamikáze, ki

karikás ostorként csattan bele

minden önelégült hülye fejbe, avagy a

hazatérő veterán, aki nem tesz

kamukérót vaterára fel haver.

Ha kell a lé, elé teszé letétbe

még a lét azét, ki szépen él, s a ve-

szély szemébe nézve éli át, mikor

átbasz az egész világ, mer' az életed

épp annyit ér, amennyit ég a

vér, hogy láng borítson el, s a fáklya-

fényed ragyogjon által az emberi

lény örök tüzén.

Világot álmodtam magamnak és

repülni tudtam benne, esküszöm.

Azt mondják, hogy szexuális el-

fojtás, de a magyarázatokban én

sohasem hittem eléggé ahhoz, hogy

közvetlen választ ne keressek,

arról nem is beszélve, hogy minden

reggel a felébredés után még

jóval is emlékeztem az érzés

intenzitására és szabadnak

éreztem magamat. Bár féltem a

zuhanástól, maradéktalanul megi-

gézett mégis az erő, amely fel-

húzott, s árkon-bokron repitett

fel-alá, s energiáktól duzzadt

szívem pumpált, s mágnesként taszi-

tott el a földtől, s határozottan

meggyőződtem róla, hogy élek,

s nem lesz vége az álomnak, mert

ébren voltam benne, s nem alud-

tam. Azon éjjel hamar ért el az a

végső megváltás, mikor éled az

álmod, s álmod az életed, s annyira

jó, hogy valóságosan benne vagy

élted folyamában, ami zúg és

sziklához csap, elsodor, összetör,

összerak, átmos, megtisztít, és

végül mindennek értelmet ad.

És most hadd beszéljek Orbán Viktorról, hogy:

Keveri a káoszt a renddel, a

burger kingben gyros-t rendel,

megbabonázza a pultos lánykát,

eltakarítja a foltos tálcát,

felszabadítja a rabszolgákat,

megmagyarázza az abszolváltat,

felmelegíti az atmoszférát,

arca a bécsi kapun sem fér át.

Az jellemzi az Orbán-félét,

hogy ha egy érv éles késélét

tárod elé, s érvényességét

rábizonyítod, édeskés lét

lögyböl a szádba, s nem fér kétség,

biztosan értünk görnyed kétrét

Európában a sok baromállat, a

bíróság meg a közutálatnak az

oltárán, hogy a féltékenység

súlya alatt nehogy új folt essék

renoméján, úgy kompenzál, hogy a

komplexust, mit rátestál ez a

bajnok, kritikává formálja, s a

bajnak csak az árnyékát látja, de

már keseríti a magyarok kenyerét.

„Há', mit képzel maga?! Mit akar?! Maga még

átlát rajtunk?! Nem elég szövedé-

kesek a szálak, amik összefonódnak

körülöttünk, mint hazánk, mely ápol

és eltakar?!” Meg a kurva anyádat,

Viktor. Faszom a szádba, nem a limoná-

dé. Viva Revolution! Viva Renovation!

A vér az erekben forrjon, az eszme az

emberi szívben nyerjen, a szellem a

szép szeretetről szóljon, a tudatra

hajnal fénye hasadjon.

"...Bármi megtörténhet..."