Sorstalan

Ezt mostmár nem rontom el.
A megváltás úgysem jön el.
Vártam már kismilliószor a
varázslót, aki tenyérből jósol.
Elvarázsoltál, ó, igen;
Nincsen bíznunk már senkiben.

Szabadság, szabadságra török
a félelem, félelem háta mögött,
de minden áll, mozdulatlanra fagyott.
A szabadság és félelem vagyok.
Ha mind a kettő, egyik sem igaz.
Nincs igazság, nincs semmi vigasz.

Ülök, mint egy megfeszült kereszt.
Döntenék, de sorsom el nem ereszt.
Úgy tapad, mint árnyék a falon.
Meddig állok még előtte vajon?
Lépj előre árnyék, te kutya.
Egyesülj velem, fények ura.

Szétfeszül faszom, fáj a szívem.
Nincs egész tagom, szürke színem.
Hogyha lenne még remény, se kéne.
A csalfa, vak remény az elme réme.
Az összes életem zsembembe hordom.
Bár ne lenne többé semmi dolgom.

Mindenem felteszem egy adura.
Én leszek majd népem egyedura.
Úgy kiáltok: szálljatok harcba,
nincs miért félnetek, nincsen arca
a szörnyetegnek szemben veletek.
Egy fegyverünk van csak: a szeretet.

Mennydörgő jajkiáltás szól
az égből százhuszonháromszor.
A végső időknek korából
néhány bolond még visszaszámol,
a többség viszont más földrészre megy,
mintha nem lenne kurva mindegy.

Akkor majd szól az úristen:
semmi vész, semmi gond nincsen.
Ez csupán formaság, haver.
Egy-kettőre mindent kihever
a csótány földi nép, ó, az ember,
míg az isten újra meg nem ver.

Testament

Ömlik számból a láva,
tüdőm forró, füstölög pofám.
Égek belül; legbelül égek.
Szégyentől és vágytól égek.
Úgy izzom, mint gyémánt parazsa.
Szemeim könnye izzadt pára.
Szívem, torkom is ég,
olvad az agy, ütközik ész.

Rémes kín, szörnyű rém egy
túl kicsi térben, összeszorítva.
Nincs hova fel, nincs mibe át.
Bömböl, ordít, viszket, könyörög,
sebláz, sajgó elnyomatás,
önvád, hangos gyűlölet őrjöng
teljes joggal; teljes joggal.

Felforrt, bugygó méreg, vegyszer,
gáz és hő, és belső szervek.
Fiatalságom, bőröm hamva
szétkent bőrhám hulló hulladéka.

Ez a megtisztulás. Ez az izzadt mocsok.
Bánom már, hogy olyan ifjúnak születtem,
s bánom, hogy gyermeknek neveltek.
Az emberi ártatlanság fertőzés csupán,
a keresztvíz tenyészbaktériuma.

Oltsatok be szerelemmel,
testtel, nyállal, hússal, vérrel,
s akkor leszek boldog, mikor
felkentétek egész alakom.

Akkor kiokádom a lángot, a gát szétég,
hamuvá lesz, és belső szerveim
örömükben majd úgy ficánkolnak,
hogy véletlenül csonton csikiznek,
amitől kénytelen elnevetem magam,
látszólag minden ok nélkül.