Eredendő bűn II.

Csillagíves fenyvesektől sújtott naplemente,

görbén árad felém színe könnyű ragyogása.

Nincs fölöttem senki, semmi, szikrát szórnak a csillagok,

halálos csend ölel körül, alant lépcsőn ballagok.

Ezüstfehér, belül kerek, bordák ágán gerinc forog;

Felszívódó méreg, legyints reám, én még itt vagyok!

Elindultam alám, fáradt voltam, megpihentenék,

varázsszőnyeg zihált aléltságomban a testemért.

Nagy termeken szállt keresztül, égi vaskohókon át,

láttam régi szeretőim barna mosolyát,

ipartelep, tüzek, bányák, kőverők csákányos hada-

nem tudtam, hogy hol vagyok, s hogy mikor érek haza.

Egyre nyelt a Nap tüze, mi benn a magba forrt,

percek, órák, pillanatok, minden egybefolyt.

Szőnyegem hamu, a bőröm olvad, csontom ég-

fürdöm, tisztulok, hogy kapjak még egy új esélyt.

Átesem. A tiszta réten égi emberek:

Büntetésedet, jutalmadat ma elnyered.

Légy a földön állatok királya, kismajom!

Emlékezeted a tűzről benned itt hagyom.

2015.01.09.

Eredendő bűn

Hogy a dolgok ennyire térbeliek, hogy minden kiterjedésnek széle, s hossza van, s minden kriksz-kraksz értelmet nyer, s vonatkozik, és hív és jelent, hogy csak pályán tudunk haladni, hogy nincsen módunk síkon csúszni, hogy ennyire köt az a három dimenzió, s a negyedik, az idő, s hogy a távolság két ember közt még az ötödikben sem mérhető, nem érem fel ésszel, nem bírom feldolgozni.

Én még magamhoz képest is késésben vagyok, hogy érjem utol a külső fényben száguldó átértelmeződéseimet? Sikló törekvés csupán mind, s nem vonatkoztatási rendszer. Égvilágon semmi fogódzó, semmilyen híd, semmilyen csatorna át nem vezet, össze nem köt velük.

Az az átkozott intelligencia. Minek jutott ki osztályrészül nekünk, szegény jószágoknak? S most, hogy megvan, mihez kezdjünk vele? Bolyongunk csak lázasan a ködben, mi ránk szakadt, s mint elszabadult kiszakadtak karmoljuk csak kaszabolva a félhomályt, hogy vissza, vissza a kezdetet, az ősidőt, egy új esélyt, egy új hibát, egy másikat, s ha megmarad, hát jobb legyen, mint mit eddig elénk tártak.

Van az a pont, mikor valaki vagy változik, vagy bennragad.

Kirántanom nem szabad az ottmaradtakat, de hívni, kérni, könyörögni, sírni önfeledten minden jogom megvan.

Büszkeségről szó sem lehet.

Az máshol gyökeredzik.

Én most azt üzenem neked,

keress új elfoglaltságot,

amíg csendben megszületik

melletted a teremtmény,

s aztán élvezd bőségeit,

rakoncátlan szenvedélyét,

csalogató szeszélyeit,

s engedj csábításainak.

Nincs több mondanivalóm.

2014. 08. 16.

Skizo

Hol vagy? Ki vagy az?

Itt vagyok. Én vagy.

Bántani jöttél?

(nem vagyok egyedül...)

Minden mállik.

Semmise tart meg.

Minden maszatos,

gumiból van.

Szép szirom ádám

kinn a fejecske

jaj, begubózik,

jaj, be szerencse

jaj, be szeretne be-

jutni a várba,

kulcsra bezárva, de

felkel az árva,

szélre kitárja.

Szél telefújja a

testet a térbe,

mindenik újra csak

azt, kibe tér be,

azt javasolja, de

elszelel egyből-

hát te vagy az, aki

ebből az egyből

kettőt, hármat

metsz le az elmén,

két keze nyújtja,

én az emelvény

szélén búsan

tartom a markom,

áthajol értem,

átlök a parton,

Fekvőtámasz!!

Egy és kettő!!

Vigyázz, kész, rajt,

törlőkendő!!

Szél tele vízzel,

arc belecsapkod,

Fúj, de megéri,

pöcs, picsa csattog.

„Ez neki nem kell.”

„Ó, dehogyisnem.”

-szól az a féreg,

s vissza az Isten.

2015.02.

Sátántangó

És megmutatta, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj.

És ott volt, én meg elhittem, hogy

minden okot csak a mellettem le-

vőnek kell

okozolnom.

De mellettem egy emlék állt.

Önmaga emlékét idéző va-

lóság,

egy féligazságokból

épült erődítmény,

a végzet hasonmása,

de mostmár hagyom lássa,

hogy jó az élet.

Az én hibám volt, hogy elhagytam.

Az ő hibája, hogy együtt marad-

hattunk,

mert nincs megoldás

az alapproblémára, hogy így se, meg

úgy se jó, mert maradhatnánk

így is, meg úgy is együtt,

csak maradjál már

csöndben kicsit kérlek,

te mindent megértettél,

te túl jól értesz engem, hogy rám fi-

gyeljél.

Hát akkor

maradjál a borítékodon bélyeg!

Maradjál a sátán faszán kéreg!

Maradjál egy görcsös kényszerzubbony!

Maradjál, de egyet meg kell tudnom: hogy neked

megmutatta-e, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj?

Megmutatta-e, hogy el lehet hinni a mának, hogy

nincsen semmi baj, meg hogy jó az élet?

2015.02.

Riadó

Kár, hogy már megtörtént minden. S most ismétlünk:

Egyszer már elpusztult világunk köröttünk,

és aztán megint, hisz volt még mit lopni,

s szép lassan elkoptunk, mint lukas zokni.

Elvesztettünk lassan mindent, mi reményt ad.

Számoltunk jósággal, s felhagytunk igen nagy

jó dolgunkban való siránkozásunkkal,

s ráébredtünk: mind egyek vagyunk társunkkal,

s egyetlen vágyunk, hogy engedjenek élni,

ne fojtsanak meg, hogy hagyjanak beszélni,

hogy nem attól leszünk mi egységes nemzet, hogy

mindenkit egyenként kilóra megvesznek,

s nincs szükség vadakat terelő juhászra,

nem vagyunk vadak, mert telik még ruhára,

ételre, italra, telik még sok jóra-

s telik, és telik az idő, s üt az óra,

s akkor már késő lesz. A sötétség terjed, mint

gyilkos szén-dioxid, bor mikor erjed.

Belepi gáza az összes szív bugyrát,

beleidből csavar jó magyar hurkát,

a rendszer majd felzabál, meghíznak rajtad,

téged meg eldobnak, hulladék-fajzat.

Én biz' ezt nem hagynám, ha rajtam múlna.

Hogyha nyakam köré hurok szorulna,

akkor sem hagynám, hogy elnémítsanak,

főleg nem, hogy néhány gennyes, szar alak.

Azt hittem, hogy végre itt a nagy alkalom,

amiért - ha kéne - levágnám alkarom.

Ne kezdjünk szétesni, kérem szépen, ne..!

Rendszert váltani, jaj, olyan szép lenne...

2014.12.28.

Racionális ima

Többet nem erőlködöm.

Mindig tragédiába torkollott, amikor visszafogtam magam. Már belefáradtam. De nem is ez a jó szó. És nem azért, mert van egy önsajnáltató felhangja, hanem azért, mert nem igaz. Ebben a formában biztosan nem. Érzem az energiák, erők alakulását, tekergőzését bennem, és minden alkalommal fájdalommal tölt el, fájdalomként jelentkezik minden rezdülésük. Nem találok rá magyarázatot, hogy miért? Mi a baj velem? Miért nem jó soha semmi? Miért ilyen rövid életű bennem az öröm? Nem akarok felsülni, megint elmenni a végsőkig, azért, hogy mikor mindent elveszítek, megint, akkor majd ráébredjek, mennyi mindent is jelentett nekem mindaz, ami most az enyém, ami körülvesz. Mégis, azt kérem, vezess ma és minden nap engem, te vagy az egyetlen reményem, bárki is légy, bárhol is légy. Mert volt olyan az utóbbi időben amikor naivitásnak, gyengeségnek éreztem, hogy mindig a te segítségedet keressem, hívjam. De egyedül nekem nem megy. Szükségem van rád, az erődre, és mellesleg a magányra is, és nem akarok bűntudatot érezni folyton, mert én nem vagyok beteg. Csak szeretem magam. Megítélt a szerelmem engem, és elítélt, pedig csak az ő világában voltam a normálistól, tőle elvárttól eltérő, és ezt nagyon nehezen fogadta el, és el is késett. Elkésett mert mire megértett engem, addigra már elveszített. Ez a seb nem akar már begyógyulni. Sok sebet ejtett rajtam, és tűrtem, álltam, és mind begyógyult, de ez most valahova túl mélyre, a húsomba vágott, a hús alá, csontig. Én esküszöm Neked, Uram, soha nem akartam hazudni, és tudatosan nem is tettem, talán csak egyszer, de nem is bírtam sokáig. Én nem akarok szenvedni, kiszolgáltatottá válni, és nem akarok a félelmeim miatt elszigetelődni a boldogságtól, ami adott lehetne, vagy letérni arról az útról, ami egyenes, és elvezet azokhoz a személyekhez, eseményekhez, pillanatokhoz, amik meghatározzák az életemet, és a boldogulásaim lépcsői lehetnek majd, most, akármikor. Ebben a helyzetben pedig többre van most szükségem, mint puszta éleslátásra. Gyökerestül el kéne választanom, el kéne tudnom választani mindazt a tényezőt, amelyek túlzottan, vagy egyáltalán belelógnak, beleólálkodnak a személyes életembe érzelmileg, befolyásolással, valamiféle lelkiismereti alapú szabadságkorlátozással, a szabadidőre való igény tiszteletének hiányával, az érzelmi, intellektuális kisajátítás gesztusával, legyen szó itt saját személyemről, vagy bármely külső személyről. Most, egyszer és mindenkorra kijelentem, és hőn áhított vágyam, hogy ezen kijelentésem foganatosodjon a Mennyei Ítélőszék előtt, hogy én így nem tudok tovább élni. Úgy érzem, hogy kötelet szorongatnak a nyakam körött, fojtogatnak, ugyanakkor nem tagadom, de nem is állítom, hogy én vagyok önnön magam fojtogatója. Csakhogy az is igaz – és ezért nem tudtam állításként kijelenteni az iménti megállapításomat -, hogy bárhányszor szabadjára engedem a kedélyem szerteágazó szenvedélyeit, mindannyiszor gátló elemekbe ütközöm a környezetemben, így az az érzés kezd kialakulni bennem lassan, hogy ellenére a sok-sok bölcs tanításnak, mégsem csak és kizárólag én vagyok a saját boldogulásom egyetlen eszköze és megvalósítója. Nem érzem minden körülmények között úgy, hogy csak rajtam múlik, és hogy ha felszabadítom magamat odabenn, az majd utat tör magának. Mindamellett azt is be kell valljam, hogy nem feltétlenül állíthatom, hogy annyira komoly erőfeszítéseket tettem volna annak érdekében bármikor is, hogy hosszabb időn keresztül ragaszkodjak, kiálljak a saját szabadságjogaim mellett, legyenek azok akár törvényes, vagy személyes jogkörök. Viszont erőhiányban szenvedek, rettenetesben, a belső, elfojtott szenvedélyek ki-kicsapkodnak a legkülönbözőbb és legkiszámíthatatlanabb irányokba, rettenetesen sok energiát emészt el ezen erők megfékezése, irányítása, és nem is áll szándékomban tovább vesződni velük, mert nem látom a továbbiakban értelmét, hiszen az elfojtott szörnyeteg, akárki is legyen az, én vagyok. És ragaszkodom ahhoz, hogy önmagamként kiteljesedjek. Hosszú távú, tartós belső békére vágyom, ahol a külső harcokat, melyek elkerülhetetlenek, nem zavarják, és eredményességüket nem fékezik folyton belső bizonytalanságok, háborgó elfojtások, folytonos elégedetlenség-érzés. Ehhez segítségre van szükségem, így életemet újra a te kezedbe helyezem, rendelkezz felettem, hagyd, hogy bennem a Beléd vetett hit ereje által kibontakozhasson az a számomra teljesen kielégítő, saját rezgésszámommal teljes mértékben kompatibilis személyiség, aki még előttem is ismeretlen, de az ügy tovább nem várhat, mert égetően sürget a külső életem minden körülménye. Könyörgöm, segíts nekem, Uram. Áldassék a Te neved minden korokban. Ámen.

(2015. 01.)

Permanens purgatórium

Tisztítsd meg, mert vágyom rá, hogy

megtisztuljon lelkem.

Nagyon sokat vezekeltem,

ne mondd azt, hogy nem eleget.

Mindig hozzád fordultam, bár

választhattam volna mást is.

Választhattam volna magam,

saját életemet.

Választhattam volna máglyahalált,

hogy a vágyban, kéjben olvadjak szét,

s megfutamodhattam volna,

mikor mindent feláldoztam.

De én téged választottalak.

És most alapot akarok.

Ugródeszkát.

Rászolgáltam.

Hihetek-e neked?

Jeleket látok, gyönyörűket,

s élvezem a játékot.

Nem akarok lemondani róla, de

hihetek-e nekik?

Hiszen mindig is ott voltak,

s találkozásom velük vajon csak

véletlen egybeesés, egy pillanat,

melyben találkozik külső és belső élet,

vagy előkészített csoda?

És látom már, hogy teljesen mindegy,

mert minden megtörténik velem,

s ugyanolyannira, mint amennyire

velem történik meg minden.

Hitre vagyok kárhoztatva,

ezáltal mentesülök minden földi törvény alól,

s amint kérem,

már el is nyertem a teljes szabadságot.

Ez esetben viszont

függök még a régi éntől,

a bebörtönözöttől,

nem vagyok elég erős,

s nagyon apró vagyok még.

Sokmindenből elegem van,

de semmiképp sem magamból.

Belül rend van.

Nagyobb rend, mint valaha.

A dolgok körülöttem szanaszét.

Nincsen jövőm, s múltam sincsen.

Túlságosan jelenem van csak,

s ez túlságosan nem elég.

Túlságosan fáj az élet,

túlságosan élni vágyom,

túlságosan nagy a tér, amire

szükségem lenne.

Nincsen kedvem megvárni, míg

minden összedől.

Segíts. Add meg. Adj valamit.

Jelet, helyet, lehetséget.

Hasíts, szakíts, harapj belém.

Legyél. Létezz. Legyél velem.

Szűrd át magad. Legyél jelen.

Bocsásd meg, hogy gyenge vagyok.

Szükségem van rád.

2014.09.01.

Hang mögött a csend

Hang mögött a csend

csendben elmereng.

Benne ott a tér,

ámde mit sem ér,

ha nem segítenél

tolni felfelé,

a zárdafal fölé,

hol ott a zajfaló

volna felfalá,

s járva fel s alá

zengedeztené:

mind boruljatok

zord igám alá.

Zordigámalá!

Így nevezlek el.

Megzavartalak,

te furcsa, torz alak?

Megbocsájtanék,

ha lenne még miért,

te istenarcú szörny,

te genny a bőrömön,

te könnyű félöröm,

te bamba álvigasz.

És bizony, igaz,

hogy égi küldemény,

s mint ím, e költemény,

úgy készül a vers el

mit rólam írnak ott fenn,

Nap szemébe perzsel,

van vagy oldal ötven,

én pedig leélem, 

gyáva tesztalany.

S hallgatám a csendet,

benne zeng a kezdet,

a vég, s a köztes út,

s a jó a győztesét,

a rút a vesztes énekét da-

lolva zúgja: vége...

Hang mögött a szó,

ha még kimondható,

benned ott dereng.

S a szó mögötti csend

ha tetten érhető,

ő az éltető.

Azt kerested, oh, és

ott a koppanó,

mert lezárt e rendszer,

szikla légnemű,

nincs szabad kijárás,

de mind bejár, ki ér,

s ha messze mennél minden

jótanácsodér':

tudd, hogy ott, hol álmodsz,

ott kisért a vér,

s tudd, hogy ott, hol ébredsz,

minden összeér.

2014.12.2.

Hadüzenet

Jó, ami van.

Úgy, ahogyan.

Jó, ami nincs.

Az a kilincs a

lét felé. Eléd

menekülök előled,

előre remekelem

alád az igédet,

igérem, idén se

marad el az itélet,

utána te takari-

tod el ami elégett.

Eléget elége-

detlenkedtél.

Beléd a belzebub

ördög bújt el?

Jaj, te vagy az!

Jaj, de szeretlek!

Jaj, milyen édes az ajkad!

Törj tudatot,

Sorson Kívüli.

Mindenen átvi-

lágít a fényed.

Nincs az a páncél,

nincs az a fegyver,

nincs az a bűz, ami

gátat szabna. „A-

lattad a föld, fö-

lötted az ég,

benned a létra.”, ke-

zedben a szablya.

2014.11.09.

Feleselet

Hallgasd a hangod a csendben,

Hidd el, minden rendben.

Higgy nekem, így kell lenni.

Sorsban békét lelni.

Mondd, mi a sorsom, isten?

Mondd, van-e sors, vagy nincsen?

Mondd, mire fel kell élni?

Puha ágyból felkelni?

Mondd, ki irányít minket?

A lények, a vég, vagy a kezdet?

Mondd, szabad-é meghalnom?

Vágyom rá, megvallom.

2014.10.15.