A múlt fátylán túl fekvő régmúlt
odabenn vibrál, táncol.
Feldúl, émelygéssel tölt el a
távolság meg a birtok terhe.
Tudván, megtörtént és részünk,
lánccal rögzít hozzá,
s úgy kell tennünk, mintha e fogság
még csak fel sem tűnne.
Mennyi a sors és mennyi a végzet a
múlttal mérlegen állva?
Mennyi a döntés álmos, gyermeki
féltudatosságunkból?
Mekkora álom képes a sorsunk
újrateremtésére,
és van-e bélyeg, mely nem erősebb,
mint akarattal bírni?
Szél sodor oldalt, metsz a sebesség.
Tán ha lehagyja a test az időt, az is
úgy szakad el, mint tér a nyomástól.
Hangja süvít és torka feszül.
Még ami benn van, már levegős, és
nagy lélegzetet ölt. Egy sóhajt
hallat a lélek – már kirepült, és
újra beforrad a tér hasadéka.
Kong az üresség, visszhang pattog a
szürke falakról. Itt van a tél, és
nem lesz már soha langyos szellő,
csak viharos csend, néma beszéd.
Hajnalban majd megmosom arcom. Nincs ki
előtt, csak a rend maradékát
őrzöm a jéghideg éjjel elől, hol
megfagy a fény és forr a sötét.
Reggel felkelek, elhagyom otthonom. Ezt
a kihalt, vén, rút idegent.
Nem maradok. Ez a fátyolköd, ez a
félhomály, amelyen átsejlik, mint
súlytalan és tovatűnő foszlány
képtelen árnya – a múlt sugara -, most
úgy nehezül rám, mint sav az üstre,
melyben a forró nyár heve fő.
Most még vérem kristályszemcsés.
Érzem, mint karcolja belül szét
vérereim lágy hússzövetét, és
tűhegyeit mint szúrja belém.
Sebzett, vérző szívem dobban párat
még, majd összerogyik,
dúlt fala dől, kamrája borul, és
száz fele szór szét bennem erőt.
Ezt az erőt nem testre faragták.
Ennek nincsen jó helye bennem.
Ennek nem jó itt velem együtt. Mennie
kell. Én nem maradok.
Mint egy kőszál fekszem a parton.
Hullámok mardossák testem.
Csonttá dermedt hajnal hallgat
meghúzódva a fodrai közt.
