Már tudom, hogy eljön a tél,
s tudom, hogy ősszel lehull a levél,
s a kettő közt az út
a felbomlott idő.
Már érzem, felkel a Nap,
s a természet, mint dalra fakad,
ugyan-
úgy majd véget ér ez a
szörnyű rossz jövő.
A kert végéből három női hang
szól:
Jaj, szerelmem, remélem nem haragszol.
Aj, ugyanmár, ha tudnád, hogy
szeretlek...
Mikor eltűntök majd, árnyaitoknak
ködsugarán át hullámsírba teszlek.
Tördelt fényű arcon
halvány színű láz.
Minden csörte vágyat,
mindent megmagyaráz.
Széles hegylapokról
általfúj a szél.
Meghallgatjuk egymást.
Tudjuk, mit beszél.
Már tudom, hogy ősszel lehull a
levél,
s tudom, hogy eljön a tél.
Tudom, hogy eltévedt a halál, de ha
egyszer visszatalál,
ünneplőben várjon rám és
díszes meghívóval,
hintsen álomport a szemeimre,
szórjon körbe sóval.
Álomba rejtőzött kergetőzés,
félig üres pohár víz.
Hiányod súlya fájó vákuuméter,
légüres testű, tértől savas íz.
Sok álmot csodáltam már,
de legszebb a valóság.
Megszöknöd az annyit tesz, nem azt
nézni, mit szemed lát.
S mitóta téged láttalak, nekem
nincs már annyi álmom, ami
elfeledtethetné azt, amit
akkor beléd láttam.
A kert végéből most már senki nem
szól.
Aj, szerelmem, remélem nem haragszol.
Minden csörte vágyat félretettem.
Mikor eltűnnek majd, őket árnyaim
ködsugarán át új életre keltem.
