Most jöttem a felhők alól
egynapos kirándulásra.
Feltöltekeztem javakkal,
s rá gondolok egyre-másra.
Kiértem az állomásra,
nem találtam őt mellettem.
Indulásra készen állva
jajgatok, de béna lettem.
Újra bízni, ez mi kéne.
Egyenrangúságra törni.
Hinni, bármely szép is lenne
álmatag magam gyötörni.
Mégis, mondd csak, hogy lehet, hogy
ily mértékben szív az élet
önnön belsejébe engem,
tárva ily gyönyörűséget
elém, mint ki érdem nélkül
jutott eme kincsestárba,
s várod tőlem, higyjem el, hogy
mindez valóságos?
Rettegek, hogy elveszítek
egy csapásra mindent…
Rettegek, hogy álmodom,
s nincsen annál rosszabb, minthogy
nem kelek fel többet-
hacsaknem a felkelés,
az irtózatos szégyen, döbbent,
szörnyű felkelés, a magány,
csendes távollét mindentől,
lélekölő, puszta, hideg
holdsugár a koponyámon,
kilátástalanság, bánat,
csalódott élet-halál harc…
Ez mi borzaszt engem tőled,
egyetlen szerelmesem.
Félek, hogy egy napon elhagysz
s többé nem leszel velem.
Furcsa viszony fűz engem az
ördög személyéhez.
Úgy gondolkodom, ha megszáll,
mint egy vándor, mint ki éhez
nagy szavakra, igazságra,
bizonyságra meglétében,
ám ha megkerül, hatalma
önmagába elragad,
áthajít a horizonton
s szemhéjamon fennakad, hogy
pupilláim táguljanak
érte, rendre hasztalan, hisz
kintre írták fel, az égre,
függönyömnek szegélyére,
s majdan amit csukott szemmel
odabentről hordozok,
máskor világom takarja
elmém elől, hogy nyomot se
hagyjon előttem - titokba
tartja már az isten őt.
Arra gondol, tarthatnék már
felőle egy megérdemelt,
elmélázó pihenőt,
megvonta a kimenőt,
én meg vállam vonogatom.
Makacs vagyok, mint egy szamár.
Jobb, ha ezt eszembe vésem.
S újra szólok önmagamhoz,
mintha többre lennék egybe
lenni puszta egymagam.
Annyi minden érkező jel
ér el éjjel engemet…
Csakis parancsnak tudok ez
őrületbe meghajolni.
Ez, mi véget érhet egyszer,
s félek, akkor elveszem.
Önmagamnak istenének
önmagam ki nem teszem.
Mégis, engem elhasított
többtucatnyi szerelem,
hajdan holott egész voltam.
Nem érintett sérelem.
Minden körülmények között
egy dologhoz nem fér kétség:
Mindig nem pusztultam szörnyet,
s lelkem ép testben ragyog még.
Testem irányultságai
abszolútnak mondhatók,
s a nyíl irányi egyértelmű
pontok felé vonhatók.
Testem gyengédségre, ízre,
zsibongásra szomjazik.
Legyen lelkem, eme széttört,
bárdolatlan mozaiknak
orvossága borításom
érzékeny receptorain
kapcsolódó lélekfüzér-
izzásának dúsmelege,
töltekezzék hullámain
hajlamaim vad serege,
hallja meg, ki néven szólít,
nevét magán maradón,
marja ketté egyesülő
elestét az egészséges
alászállás alázattá
arany, gyémánt, drágakő,
s tudja meg, ki él és mozog,
nekem van már kiért élnem,
s tudja meg, az én szívemnek
álma, vágya már csak ő.
