Kötetlen eposz-töredék

Látok előttem térbeli testet.
Abba lakom. Nézd: ez vagyok én.
S látom e rajtam kívüli formát.
Arra jutok: ez csak te lehetsz.
Úgy idomulsz eme rámnőtt húshoz,
csaknem mint az a csontra tapad.
S visszamegyek: hol a tánc ered, onnan
lüktet lelkünk vonzereje.
Lásd: ez a tér most kettéválik,
közte a nyúló hús bizsereg.
Szemben a kör pont most ér össze,
szembogarad tükrömben a pont.
Lám, hunyorítok, s összemegyek. Olyan
aprócskára, hogy épp te vagyok.
S visszatekintek, s már magamon túl
látlak vissza e tér közepén.
Egyesülök, s ez a tér kiszorul, és
benn vagyok én, és kinn az anyag.
S míg odabenn magamat keresem, kinn
szüntelen érted nyúl a kezem.
Így feleződöm meg, s leszek egy, mert
kívülem úgy hatok át magamon, mint
kéz, ami tol, mint sebböl a vér tolul
addig, míg meg nem heged az.
Én tapadok rá, ellentartok,
s állok eléd, már heg vagyok én is.
Plazmatikus sejt, jégbe fagyott vér,
csak közeledben forr a szivem.
Forr, mint vulkán-magban a láva,
s látod-e: tombol, mint iszonyat.
Retteg, tajtékzik, s természete
folytán mindent összezavar.
Túl az időn és téren védi az
őt követőt, s akit ő követ, őt.
Visszafelé nyúl, eltaszit élőt,
holtat idéz és ég fele tart.
Bár neve nincsen, szörnyü erős, és
védelmére szorultam sokszor.
Mind-valahányszor megfutamodtam,
ő sietett menekíteni engem.
Őneki nincsen hangja se. Úgy szól
hangomon át, mint szél furulyán. Ő
úgy akar élni, mint hal a vízben.
Rengeteg évig, gondtalanul.
Még sose kért, és mégse rabolt, csak
halkan küzdött élelemért.
Gazdát így még meg sosem értett
egyetlen hű társ, segitő. Most
összetalálkoztunk. Olyan élet
zajlik, amelyből részt követel.
Úgy kiabál, mint szónok a népnek,
bent falakat tör, ver szanaszét.
Látni akar, mert ő vagyok én. Ez a
megnyomorított, hontalan árva.
Téged akar, és téged akarlak.
Érted jött a sötétböl elő.
Látnia kellett, hogy van-e ok, ami
megmagyarázza e tektonikus zajt.
Ég dübörög, vagy szélvihar őrjöng?
Nem. Te vagy az. És bennem az orkán.
Ember a talpán az, mely képes
megszelidít'ni ez ősi erőt.
Vad szele úgy csapkod fel-alá, hogy
meghajlítja a csontjaimat,
átformálja az izmaimat, és
nézd csak! Végülis épen, s egyben
léptem elő, mint tűzböl a kő.
Így, megerősödvén fele lényem
teljes egészben felszabadult.
S tükröm, lényem a külső térben az
emberek érzékszervein átjut,
s ott, hova érkezik, onnan nézem az
elterülő táj mily csodaszép,
s visszatekintek, s már magamon túl
látlak vissza e táj közepén,
s lám, kijutottam, s már sose nézek
tőled többé hátrafelé.

Magasan maradok

Magasan maradok,
ölelek hevesen,
szavakat duruzsol,
lecsorog fülemen.
Felüvölt, elemészt,
parazsat tüzesít,
anyaföld, kötelék,
betakar, beterít.
Meseszép tünemény,
selyemút, karaván,
utazás, telihold,
kimerült koravén.
Sose hagyj egyedül,
szabadulj, szabadíts,
sose légy ideges,
takarodj, takaríts.


Magasan maradok,
eltávolodom.
Te vagy az, türelem,
egy szem rokonom.
Haladok hegyesen,
tudatom kilyukad,
lyukamon kijutok,
követem te utad.
Nem elég meredek,
nem elég egyenes,
maradok maradék,
de azért ne nevess.
Te sem állsz magadért
ki ha kell, de remek
kifogás a halál,
bele is remegek.
Takarodj kifelé.
Magamat nevelem.
Baszakodj akivel
nem unod, ne velem.