Ezt mostmár nem rontom el.
A megváltás úgysem jön el.
Vártam már kismilliószor a
varázslót, aki tenyérből jósol.
Elvarázsoltál, ó, igen;
Nincsen bíznunk már senkiben.
Szabadság, szabadságra török
a félelem, félelem háta mögött,
de minden áll, mozdulatlanra fagyott.
A szabadság és félelem vagyok.
Ha mind a kettő, egyik sem igaz.
Nincs igazság, nincs semmi vigasz.
Ülök, mint egy megfeszült kereszt.
Döntenék, de sorsom el nem ereszt.
Úgy tapad, mint árnyék a falon.
Meddig állok még előtte vajon?
Lépj előre árnyék, te kutya.
Egyesülj velem, fények ura.
Szétfeszül faszom, fáj a szívem.
Nincs egész tagom, szürke színem.
Hogyha lenne még remény, se kéne.
A csalfa, vak remény az elme réme.
Az összes életem zsembembe hordom.
Bár ne lenne többé semmi dolgom.
Mindenem felteszem egy adura.
Én leszek majd népem egyedura.
Úgy kiáltok: szálljatok harcba,
nincs miért félnetek, nincsen arca
a szörnyetegnek szemben veletek.
Egy fegyverünk van csak: a szeretet.
Mennydörgő jajkiáltás szól
az égből százhuszonháromszor.
A végső időknek korából
néhány bolond még visszaszámol,
a többség viszont más földrészre megy,
mintha nem lenne kurva mindegy.
Akkor majd szól az úristen:
semmi vész, semmi gond nincsen.
Ez csupán formaság, haver.
Egy-kettőre mindent kihever
a csótány földi nép, ó, az ember,
míg az isten újra meg nem ver.
2017. május 14., vasárnap
2017. május 11., csütörtök
Testament
Ömlik számból a láva,
tüdőm forró, füstölög pofám.
Égek belül; legbelül égek.
Szégyentől és vágytól égek.
Úgy izzom, mint gyémánt parazsa.
Szemeim könnye izzadt pára.
Szívem, torkom is ég,
olvad az agy, ütközik ész.
Rémes kín, szörnyű rém egy
túl kicsi térben, összeszorítva.
Nincs hova fel, nincs mibe át.
Bömböl, ordít, viszket, könyörög,
sebláz, sajgó elnyomatás,
önvád, hangos gyűlölet őrjöng
teljes joggal; teljes joggal.
Felforrt, bugygó méreg, vegyszer,
gáz és hő, és belső szervek.
Fiatalságom, bőröm hamva
szétkent bőrhám hulló hulladéka.
Ez a megtisztulás. Ez az izzadt mocsok.
Bánom már, hogy olyan ifjúnak születtem,
s bánom, hogy gyermeknek neveltek.
Az emberi ártatlanság fertőzés csupán,
a keresztvíz tenyészbaktériuma.
Oltsatok be szerelemmel,
testtel, nyállal, hússal, vérrel,
s akkor leszek boldog, mikor
felkentétek egész alakom.
Akkor kiokádom a lángot, a gát szétég,
hamuvá lesz, és belső szerveim
örömükben majd úgy ficánkolnak,
hogy véletlenül csonton csikiznek,
amitől kénytelen elnevetem magam,
látszólag minden ok nélkül.
tüdőm forró, füstölög pofám.
Égek belül; legbelül égek.
Szégyentől és vágytól égek.
Úgy izzom, mint gyémánt parazsa.
Szemeim könnye izzadt pára.
Szívem, torkom is ég,
olvad az agy, ütközik ész.
Rémes kín, szörnyű rém egy
túl kicsi térben, összeszorítva.
Nincs hova fel, nincs mibe át.
Bömböl, ordít, viszket, könyörög,
sebláz, sajgó elnyomatás,
önvád, hangos gyűlölet őrjöng
teljes joggal; teljes joggal.
Felforrt, bugygó méreg, vegyszer,
gáz és hő, és belső szervek.
Fiatalságom, bőröm hamva
szétkent bőrhám hulló hulladéka.
Ez a megtisztulás. Ez az izzadt mocsok.
Bánom már, hogy olyan ifjúnak születtem,
s bánom, hogy gyermeknek neveltek.
Az emberi ártatlanság fertőzés csupán,
a keresztvíz tenyészbaktériuma.
Oltsatok be szerelemmel,
testtel, nyállal, hússal, vérrel,
s akkor leszek boldog, mikor
felkentétek egész alakom.
Akkor kiokádom a lángot, a gát szétég,
hamuvá lesz, és belső szerveim
örömükben majd úgy ficánkolnak,
hogy véletlenül csonton csikiznek,
amitől kénytelen elnevetem magam,
látszólag minden ok nélkül.
2017. április 30., vasárnap
Metafomorf
Zsibbadt gátlás harcol tehetetlen
megdühödt bánattól velem.
Álmos melegben verőerem
plasztik pompát pumpál.
A fókusz zilált, zavaros,
elfolyó, mint a csontig fojtott
könnycsepp csúszós nyáknyoma
ezen a fáradt arcon.
Tapogatózom csupán,
mint egy csúszómászó.
Perisztaltikus mozgásommal
keresztülfolyok a ráncok rácsán.
Erőltetni kell minden métert,
előbb-utóbb majd a sátán rászán:
csalétek leszek a horogra szúrva,
velem pecáznak a pokol tornácán.
Rám harapnak, és a farkam vérzik,
villás nyelvem öltöm a pokolnak.
A díszlet a pillanatról lehull,
a sápadt seggű ördögök
gyorsba kipakolnak.
Hatalmas nagyúr lettem, a Kígyó.
Marásom kemény kábítószer.
Aranytűfogam mindig töltve,
sorban áll érte sok jó ember.
Kevés vitéz, de többsége néma.
A mámor ára neki jól megéri, hogy a
délibábja bábjaként élje az
életét, de csak ha megígéri, hogy
ellenáll, ha nő a tét, s eladja
késztetése készletét,
azért, hogy általában
észre sem vegyék.
Hatalmas Úr, a Mennybe Lakozó,
te ma kárhozottá tiportál engem.
Magamra venni mégsem akarom,
mert foltos ámbár, de van még ingem.
Jól is áll nekem, a vérem tiszta,
kiszívtam már a kígyómérget.
Automatáknak autokratája, te
látomásaid túl bőn mérted.
A változáshoz te túl öreg vagy,
változástalan a visszatérted,
kikéred magad a változásnak, de
hál' az égnek, te úgysem érted,
hogy
az a jó, ha a közel a távolira lát,
ha a távoli belátja hosszú fonalát;
aki várakozik, az ma el sose merül -
csak egy nekifutás az életedbe kerül.
Szállj!
Szállj! Ne félj, nem fáj!
Hajítsd el neved, s repülj! -
egy idegen táj
figyel és vár;
Veled ér át,
de egyedül jár.
Szórj szét mindent, ami fontos!
Szórj szét mindent, ami fáj!
Szórj szét mindent, amid nincsen!
Mit meg se kaptál még, már
rég elveszítetted -a vámon
túl vár-, ha túljár az eszed a
szádon.
Zakatol az agyam, hova tegye magam? -
zakatol az agyamon át.
Oda hova teszi, ott sose jó neki -
a bánat eszi meg a szavát.
Egyedül vagyok, de veled álmodok egy
életet, amiben elég, ha
vállamon a kobakod, érzem, ahogy
oda'dod
életed, és üres az ég,
és együtt szállunk a névtelen
utakon,
a végtelen az utitársunk.
Együtt szállunk a névtelen utakon,
s nincsen aki figyel, bárhova is
vigyen.
Szórj szét mindent, ami fontos!
Szórj szét mindent, ami fáj!
Szórj szét mindent, amid nincsen!
Mit meg se kaptál még, már
rég elveszítetted -a vámon
túl vár-, ha túljár az eszed a
szádon.
Semmi sincsen rendben
Amikor
egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, mer' a
vacsora kurva drága volt, a
számla meg sehol se,
puszira mérve vettem, akkor
elgondolkodom, hogy vajon
magamon mér' nevettem, amikor
annyira igazam, hogy
majdnem eltaláltam, de
annyira elegem van, hogy ha
tudtam, mért nem ordibáltam, hogy
senki nem maradt,
ki nyelveken beszél.
A szélkakas megáll,
jobb időt remél.
Még áll a házikó,
de merre fúj a szél?
Az őrlet közel,
de mindjárt véget ér.
Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, de már
semmi sem túl drága, hogy ha
elhajítanám, vagy ha
tűzbe dobnám, akkor vissza
nem kerülne hozzám,
úgy mint új korába.
Egy évtizednyi bánat
nyomja most a lelkem, és ha
úgy akarja, akkor most
összenyomhat engem, és ha
megharagszik érte az
úr, az ég, vagy isten, akkor
azt üzenem, hogy ennyi, hogy
mostmár semmi kedvem nincsen
ellenállni folyton ennek az
elbaszott világnak, úgyhogy
elbaszom a világot, hogyha
elbassza a kedvem, mert
mást se hallok, csak hogy
kurva háború van, hogy
minden összeomlik, és hogy
semmi sincsen rendben.
Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, akkor
arra gondolok, hogy
valaki majd kihányja, és hogy
én talán megúszom, de már
nem hiszem, hogy így lesz, úgyhogy
menj csak el az utamból,
hogyha nem segítesz.
egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, mer' a
vacsora kurva drága volt, a
számla meg sehol se,
puszira mérve vettem, akkor
elgondolkodom, hogy vajon
magamon mér' nevettem, amikor
annyira igazam, hogy
majdnem eltaláltam, de
annyira elegem van, hogy ha
tudtam, mért nem ordibáltam, hogy
senki nem maradt,
ki nyelveken beszél.
A szélkakas megáll,
jobb időt remél.
Még áll a házikó,
de merre fúj a szél?
Az őrlet közel,
de mindjárt véget ér.
Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, de már
semmi sem túl drága, hogy ha
elhajítanám, vagy ha
tűzbe dobnám, akkor vissza
nem kerülne hozzám,
úgy mint új korába.
Egy évtizednyi bánat
nyomja most a lelkem, és ha
úgy akarja, akkor most
összenyomhat engem, és ha
megharagszik érte az
úr, az ég, vagy isten, akkor
azt üzenem, hogy ennyi, hogy
mostmár semmi kedvem nincsen
ellenállni folyton ennek az
elbaszott világnak, úgyhogy
elbaszom a világot, hogyha
elbassza a kedvem, mert
mást se hallok, csak hogy
kurva háború van, hogy
minden összeomlik, és hogy
semmi sincsen rendben.
Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, akkor
arra gondolok, hogy
valaki majd kihányja, és hogy
én talán megúszom, de már
nem hiszem, hogy így lesz, úgyhogy
menj csak el az utamból,
hogyha nem segítesz.
Space Arp
Míg megtörténik újból, kivárom,
hátha összeomlik,
s a fojtó napsugárzás halálos
mérgétől kibomlik-
mint hám alól a bőr,
mint bőr alól a hús-
a testbe zárt lélek.
Szóval megragadni a végtelent,
mint csókot adni az űrben,
túl a láthatáron és
minden összefüggéstől innen.
Szippants mélyeket, és
engedd, hadd vegyem le szkafandered.
Az, hogy nem mered,
még nem jelenti azt, hogy nem lehet.
De hogyha megteszed,
tudd, hogy senki nem marad veled.
Ez a sorban állás a végzetért-
szóljatok majd, ha véget ért.
Legyőzetés
Úgy álltam ott karjaidba
zárva,
mint egy meghasonlott
téveszme,
s én magam váltam
eszményemmé.
Nem tévedtem.
Akkor
és ott – tán először -
tudtam,
nem tévedhetek.
Tudtam,
előtted lebeg e test, ez a
belső
katlan, tűz, hevület, de ma
nem
szórt szikrát, nem mart. Lángjai
egyenletesen
ontották a hőt.
Ez
a kis nap bennem forgott,
bordáim
pajzsára parazsat forrt,
s
izzó ágai résein át- és át-,
és
aztán felgyűrődött,
mint
ahogy évmilliók alatt hegyek
láncai
a súlyos földmozgástól.
Nem
mozdultam. Hagytam eme lánggömb
forróságát
mélyre hatolni, de
nem
a felszíntől az alsó szintig-
úgy,
mint füstöt az orrlyukon át-, hanem
úgy,
mint test, anyag olvad füstté-
felfele
száll és képzetet ölt.
Eme
füst mintegy hídként szolgált
érzés,
ösztön, s gondolatok közt -
tán
azért, mert forrása mély volt,
oly
mély, hol már egy eme három,
és
neki három formát ölteni
kényszer,
erőszak, rémálom.
Légzésemtől
forgó gömböm,
mint
egy óriás-lélek, folyton
mozgásban
tartja a létszükség
fogságában
rekedt erőket,
szüntelen
átalakulásra szorítva őket.
Retteg
a lét, és retteg az ember.
Fennmaradásunk
záloga fogság.
Egy,
ami hajt: hogy az értelem által
egy
legyen újra e három erő.
Az
értelem őrt áll ott, hol a végzet
venné
át az idő szerepét, és
újra
meg újra az eszünkbe vési, hogy
emberi
sors soha meg nem törhet.
Minden
időben az eszmény győz, s nem a
törvény,
melyből az értelem áll.
Az
értelem őr, az idő neki szolga, s az
eszmény
úr eme kettő felett.
Minket
az eszmény tart életben, az
eszmény
tart meg, hord, magyaráz,
s
ez az eszmény az, ami szétdarabol, mert
úgy,
ahogy ő hord, úgy hordjuk mi a
sorsot,
e hosszú létfolyamot.
Fenn,
hol a harc dúl, létünk tördelt,
sziklás,
kopottas, elkülönült, és
minden
széttart száz és száz fele,
úgy
mint okká tört akarat.
Száz
ok kétszáz szándékot szül,
s
minden szándék száz érdeket, és
mégis,
egy az idő, és akarat
meg
nem szűnik folyni tovább.
Tán
mikor eggyé válnak az ívek a
tajtékzó
hullámverés után,
viharon
túl, valami ősi béke és
nyugalom
száll a tenger vizére.
Fodros
rengés cikáz a felszín
abroszán,
ahogy a törésvonal mély,
korgó
kérge a tengerfenéken,
mint
gyomor kopog a mosás után.
Csend
van most és egység, csupán e
vad
kopogás töri csenddarabokká a
hosszú,
szüntelen áramlást, hogy a
felszín
fodrai mozaikként, mint
végtelen
apró pixel bontsák
képzeteinket
látszat-egésszé.
Nyomorult
életem útvesztőit
sohasem
feledem. Bennük kelvén
s
járván láttam a napsugarat,
s
a magas falak mind
eltakarták
a szem kenyerét:
a
látszó részletek
átlátszatlan
csontvelejét.
Nézd
csak meg: körülötted foltok,
tér
alakban behajlított sík.
Benne,
ha kezed kinyújtod, mit látsz
nem
több, mint tudatos síkfestés.
Úgy
nevezed: te kezed; és mondod:
mozgatom
úgy, ahogy én akarom.
És
hogy a távolban kicsi lesz, de ha
szinte
megérint, felnagyítódik.
Ám
szemed elhagy: hol mozog immár,
s
mi? Mibe ütközik, és mi a tér?
Belső
érzeteden kívül mondd:
meddig
terjedsz, s mit bizonyítsz?
Test,
ami testre talál, behatol,
kiszakad,
kiszakít, belenyúl – felidéz.
Gondolat
alkot, gondolat elhal.
A
gondolat önkény, semmibe hajló.
Börtön
a sík, s a remény csak egy emlék.
Ajtóból
van az emberi lény.
Rajta
kilépünk, át az időbe;
a
tér mi vagyunk - mind így utazunk.
Ott
a kilincs, ahol elfog a kétely.
Ott
van a kulcs, hol a legjobban fáj.
Kulcslyukad
ott, hova
éppen
kulcsod szúrják.
Aztán
lejtő, könnyű ütődés,
párnaküszöb,
puha ágybazuhanás -
s
tárva a tér, kiszakítva a paplan,
fehér
tollakban úszik a telihold
hosszú
fénytakarója.
Nincs
jutalom, míg nincs köszönet.
Ez
a törvény tart meg minden erőt.
Ám
van hatalom, egy minden erőnek
magja,
amely nem mozdul.
Léte
a harc, vád önmaga ellen,
így
nyeri magán át önerejét el.
Önfosztottságával
azonosként
öntudatlansága
kimerül,
s
létre kel, mint az elragadtatás
pillanatában
a veszteség szele,
s
mint nehéz napon a megérkezés,
mikor
elfedi könnyed a kinti világot,
úgy
fogad újra a létezés,
mikor
a dolgok széttöredeznek.
Szép
virág, vigyázz, lángol a szirmod!
Feltakarítlak,
hamvaid leszek.
Száz
szavam ég - nézd! Füstöl a táj!
Tán
ma a felhőkkel vacsorázom...
Hullok
már, hullok sebesen,
virág
könnye vagyok, felhő sír.
Gennyesre
ázott háztetők felett
végképp,
mint aprópénzt, elveszítettelek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)