Mindennek a legvégén már
senki nincs, ki látná a végét.
Fiatal a testem, és sokáig él még,
de régen véget ért már valami.
Azt mondták nekem, férfi vagyok,
szenvedjek hát örökké,
és nem mondtam, hogy nem akarok.
Annyian állták az utamat bennem,
belehaltam mindannyiszor
inkább, mint hogy félrelökjem.
Itt vagyok hát, lábam a földben
gyökeret verve, a világ végén,
túl is azon, túl mindenen,
túl az Óperenciás tengeren.
Hányan pusztultak bele, és szállnak még
mindig egy lélegző ködfelhő körül?
Hányan még szuszognak, kapkodnak bután
egy nem lévő valóban igazat találva?
Hányan nem keresték magukban, s mégiscsak
megélték mindannyi elejtett bűnüket,
s árából útközben telhet még kenyérre?
Tenyérbemászó, szerencsés alakok.
Ők nem vízben tisztulnak,
adatik nekik.
Tiszták, mert talpuk még
nem érzett földet.
Erőkön kívüli, ragyogó lények,
angyalok, szentek, átlátszó szellemek.
Ütésből értenek,
fájdalmas jajból,
szavukból zajongás
hallik, ha szólnak,
s ezen a nyelven, mint
bűnösként vezeklő,
csendbe és önvádba
visszavont jellem, mi
nem érthetünk.
Hasítsd fel önmagad előtt a teret,
s meglátod, hány és hány lélek tör utat
a semmiből feléd, anyag felé.
Halandónak egy a dolga:
lenni, amíg van miért.
Kelni, amíg reggel az
alkonyt éri,
adni, míg a jóból
van mit kérni,
szólni, míg a szótól
nem kell félni,
s majdan a szélben,
egy régi mesében,
a vándorok útján,
csendben az éjben
elhamvadni
Valakiért, kit gyűlöl a világ,
Valakiért, ki gyűlöli magát,
Valakiért, ki teremt és rombol,
Valakiért, ki üvölt és tombol.
Valaki ért, valaki nem.
Eldönteni, igaz vagy sem,
sohasem volt ez az
én tisztem.
Hittem, hiszek, hinni fogok.
Tartom a számat, nem nyafogok.
Bízom a bírák jóhiszemében,
látom az arcom Éva szemében.
Bamba garnitúra durva
burkolatba húzva, dús a
vére, hűs a fénye, szürke
pesti este zöldre festve,
jég alatta, köd felette
meghaladta, elfeledte,
itt a távol, ott a messze,
itt a távol, ott a messze,
nincsen vége, fuss el véle.
