Metafomorf

Zsibbadt gátlás harcol tehetetlen

megdühödt bánattól velem.

Álmos melegben verőerem

plasztik pompát pumpál.

A fókusz zilált, zavaros,

elfolyó, mint a csontig fojtott

könnycsepp csúszós nyáknyoma

ezen a fáradt arcon.

Tapogatózom csupán,

mint egy csúszómászó.

Perisztaltikus mozgásommal

keresztülfolyok a ráncok rácsán.

Erőltetni kell minden métert,

előbb-utóbb majd a sátán rászán:

csalétek leszek a horogra szúrva,

velem pecáznak a pokol tornácán.

Rám harapnak, és a farkam vérzik,

villás nyelvem öltöm a pokolnak.

A díszlet a pillanatról lehull,

a sápadt seggű ördögök

gyorsba kipakolnak.

Hatalmas nagyúr lettem, a Kígyó.

Marásom kemény kábítószer.

Aranytűfogam mindig töltve,

sorban áll érte sok jó ember.

Kevés vitéz, de többsége néma.

A mámor ára neki jól megéri, hogy a

délibábja bábjaként élje az

életét, de csak ha megígéri, hogy

ellenáll, ha nő a tét, s eladja

késztetése készletét,

azért, hogy általában

észre sem vegyék.

Hatalmas Úr, a Mennybe Lakozó,

te ma kárhozottá tiportál engem.

Magamra venni mégsem akarom,

mert foltos ámbár, de van még ingem.

Jól is áll nekem, a vérem tiszta,

kiszívtam már a kígyómérget.

Automatáknak autokratája, te

látomásaid túl bőn mérted.

A változáshoz te túl öreg vagy,

változástalan a visszatérted,

kikéred magad a változásnak, de

hál' az égnek, te úgysem érted, hogy

az a jó, ha a közel a távolira lát,

ha a távoli belátja hosszú fonalát;

aki várakozik, az ma el sose merül -

csak egy nekifutás az életedbe kerül.

Szállj!

Szállj! Ne félj, nem fáj!

Hajítsd el neved, s repülj! -

egy idegen táj

figyel és vár;

Veled ér át,

de egyedül jár.

Szórj szét mindent, ami fontos!

Szórj szét mindent, ami fáj!

Szórj szét mindent, amid nincsen!

Mit meg se kaptál még, már

rég elveszítetted -a vámon

túl vár-, ha túljár az eszed a szádon.

Zakatol az agyam, hova tegye magam? -

zakatol az agyamon át.

Oda hova teszi, ott sose jó neki -

a bánat eszi meg a szavát.

Egyedül vagyok, de veled álmodok egy

életet, amiben elég, ha

vállamon a kobakod, érzem, ahogy oda'dod

életed, és üres az ég,

és együtt szállunk a névtelen utakon,

a végtelen az utitársunk.

Együtt szállunk a névtelen utakon,

s nincsen aki figyel, bárhova is vigyen.

Szórj szét mindent, ami fontos!

Szórj szét mindent, ami fáj!

Szórj szét mindent, amid nincsen!

Mit meg se kaptál még, már

rég elveszítetted -a vámon

túl vár-, ha túljár az eszed a szádon.

Semmi sincsen rendben

Amikor
egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, mer' a
vacsora kurva drága volt, a
számla meg sehol se,
puszira mérve vettem, akkor
elgondolkodom, hogy vajon
magamon mér' nevettem, amikor
annyira igazam, hogy
majdnem eltaláltam, de
annyira elegem van, hogy ha
tudtam, mért nem ordibáltam, hogy

senki nem maradt,
ki nyelveken beszél.
A szélkakas megáll,
jobb időt remél.
Még áll a házikó,
de merre fúj a szél?
Az őrlet közel,
de mindjárt véget ér.

Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, és
hányni kell, de nem megy, de már
semmi sem túl drága, hogy ha
elhajítanám, vagy ha
tűzbe dobnám, akkor vissza
nem kerülne hozzám,
úgy mint új korába.

Egy évtizednyi bánat
nyomja most a lelkem, és ha
úgy akarja, akkor most
összenyomhat engem, és ha
megharagszik érte az
úr, az ég, vagy isten, akkor
azt üzenem, hogy ennyi, hogy
mostmár semmi kedvem nincsen
ellenállni folyton ennek az
elbaszott világnak, úgyhogy
elbaszom a világot, hogyha
elbassza a kedvem, mert
mást se hallok, csak hogy
kurva háború van, hogy
minden összeomlik, és hogy
semmi sincsen rendben.

Amikor egyre-másra feljön ez a
sósavíz a számba, akkor
arra gondolok, hogy
valaki majd kihányja, és hogy
én talán megúszom, de már
nem hiszem, hogy így lesz, úgyhogy
menj csak el az utamból,
hogyha nem segítesz.

Space Arp

Míg megtörténik újból, kivárom,

hátha összeomlik,

s a fojtó napsugárzás halálos

mérgétől kibomlik-

mint hám alól a bőr,

mint bőr alól a hús-

a testbe zárt lélek.

Szóval megragadni a végtelent,

mint csókot adni az űrben,

túl a láthatáron és

minden összefüggéstől innen.

Szippants mélyeket, és

engedd, hadd vegyem le szkafandered.

Az, hogy nem mered,

még nem jelenti azt, hogy nem lehet.

De hogyha megteszed,

tudd, hogy senki nem marad veled.

Ez a sorban állás a végzetért-

szóljatok majd, ha véget ért.

Legyőzetés

Úgy álltam ott karjaidba

zárva, mint egy meghasonlott

téveszme, s én magam váltam

eszményemmé. Nem tévedtem.

Akkor és ott – tán először -

tudtam, nem tévedhetek.

Tudtam, előtted lebeg e test, ez a

belső katlan, tűz, hevület, de ma

nem szórt szikrát, nem mart. Lángjai

egyenletesen ontották a hőt.

Ez a kis nap bennem forgott,

bordáim pajzsára parazsat forrt,

s izzó ágai résein át- és át-,

és aztán felgyűrődött,

mint ahogy évmilliók alatt hegyek

láncai a súlyos földmozgástól.

Nem mozdultam. Hagytam eme lánggömb

forróságát mélyre hatolni, de

nem a felszíntől az alsó szintig-

úgy, mint füstöt az orrlyukon át-, hanem

úgy, mint test, anyag olvad füstté-

felfele száll és képzetet ölt.

Eme füst mintegy hídként szolgált

érzés, ösztön, s gondolatok közt -

tán azért, mert forrása mély volt,

oly mély, hol már egy eme három,

és neki három formát ölteni

kényszer, erőszak, rémálom.

Légzésemtől forgó gömböm,

mint egy óriás-lélek, folyton

mozgásban tartja a létszükség

fogságában rekedt erőket,

szüntelen átalakulásra szorítva őket.

Retteg a lét, és retteg az ember.

Fennmaradásunk záloga fogság.

Egy, ami hajt: hogy az értelem által

egy legyen újra e három erő.

Az értelem őrt áll ott, hol a végzet

venné át az idő szerepét, és

újra meg újra az eszünkbe vési, hogy

emberi sors soha meg nem törhet.

Minden időben az eszmény győz, s nem a

törvény, melyből az értelem áll.

Az értelem őr, az idő neki szolga, s az

eszmény úr eme kettő felett.

Minket az eszmény tart életben, az

eszmény tart meg, hord, magyaráz,

s ez az eszmény az, ami szétdarabol, mert

úgy, ahogy ő hord, úgy hordjuk mi a

sorsot, e hosszú létfolyamot.

Fenn, hol a harc dúl, létünk tördelt,

sziklás, kopottas, elkülönült, és

minden széttart száz és száz fele,

úgy mint okká tört akarat.

Száz ok kétszáz szándékot szül,

s minden szándék száz érdeket, és

mégis, egy az idő, és akarat

meg nem szűnik folyni tovább.

Tán mikor eggyé válnak az ívek a

tajtékzó hullámverés után,

viharon túl, valami ősi béke és

nyugalom száll a tenger vizére.

Fodros rengés cikáz a felszín

abroszán, ahogy a törésvonal mély,

korgó kérge a tengerfenéken,

mint gyomor kopog a mosás után.

Csend van most és egység, csupán e

vad kopogás töri csenddarabokká a

hosszú, szüntelen áramlást, hogy a

felszín fodrai mozaikként, mint

végtelen apró pixel bontsák

képzeteinket látszat-egésszé.

Nyomorult életem útvesztőit

sohasem feledem. Bennük kelvén

s járván láttam a napsugarat,

s a magas falak mind

eltakarták a szem kenyerét:

a látszó részletek

átlátszatlan csontvelejét.

Nézd csak meg: körülötted foltok,

tér alakban behajlított sík.

Benne, ha kezed kinyújtod, mit látsz

nem több, mint tudatos síkfestés.

Úgy nevezed: te kezed; és mondod:

mozgatom úgy, ahogy én akarom.

És hogy a távolban kicsi lesz, de ha

szinte megérint, felnagyítódik.

Ám szemed elhagy: hol mozog immár,

s mi? Mibe ütközik, és mi a tér?

Belső érzeteden kívül mondd:

meddig terjedsz, s mit bizonyítsz?

Test, ami testre talál, behatol,

kiszakad, kiszakít, belenyúl – felidéz.

Gondolat alkot, gondolat elhal.

A gondolat önkény, semmibe hajló.

Börtön a sík, s a remény csak egy emlék.

Ajtóból van az emberi lény.

Rajta kilépünk, át az időbe;

a tér mi vagyunk - mind így utazunk.

Ott a kilincs, ahol elfog a kétely.

Ott van a kulcs, hol a legjobban fáj.

Kulcslyukad ott, hova

éppen kulcsod szúrják.

Aztán lejtő, könnyű ütődés,

párnaküszöb, puha ágybazuhanás -

s tárva a tér, kiszakítva a paplan,

fehér tollakban úszik a telihold

hosszú fénytakarója.

Nincs jutalom, míg nincs köszönet.

Ez a törvény tart meg minden erőt.

Ám van hatalom, egy minden erőnek

magja, amely nem mozdul.

Léte a harc, vád önmaga ellen,

így nyeri magán át önerejét el.

Önfosztottságával azonosként

öntudatlansága kimerül,

s létre kel, mint az elragadtatás

pillanatában a veszteség szele,

s mint nehéz napon a megérkezés,

mikor elfedi könnyed a kinti világot,

úgy fogad újra a létezés,

mikor a dolgok széttöredeznek.

Szép virág, vigyázz, lángol a szirmod!

Feltakarítlak, hamvaid leszek.

Száz szavam ég - nézd! Füstöl a táj!

Tán ma a felhőkkel vacsorázom...

Hullok már, hullok sebesen,

virág könnye vagyok, felhő sír.

Gennyesre ázott háztetők felett

végképp, mint aprópénzt, elveszítettelek.