Már kitört a vulkán, kifolyt a
lávalé.
Ügyefogyotta folytán a lábalávaló
nekifutott a fának, s lám a lámpaláz
kisegítette, s száguld már a
hintaló.
Bár az ára drága, de mégis így a
jó.
Kerozinért ne küldj el, ha száll a
léghajó!
Magadat adni érdem, bezár a sárgaház,
már csak azt nem értem, miért a
háború
az éppen
egyedüli lehetőség
a haza-kimenekítésre,
ha menekül, aki ha elkap, ó, a
dutyiba belehelyez.
Jaj, de jó az élet, ha van kivel
megoszd!
És ha még ma nincsen, a karma majd
kioszt!
Barna, szőke, barna, ki ezt, ki azt,
ki oszt,
kurva drága gundel, vagy undi
menzakoszt.
Ettem én a földről már kilóra
koszt,
senki meg nem értett, a lábamon
lakoszt
nem törötte talpam, s mégis itt
vagyok, hisz
énekelni jöttem, hisz így üzent a
posta:
nem fog
eleget adni érted
a haragosod a tetőről,
ha magad után lehúzod, ám a
kaki meg odaragad.
Jaj, de kínos, így kell bandukolnom
el?
Elszakíttatásomra senki nem felel,
mert a méz az édes, a szikla meg
kemény,
én meg, egy szem árva, már csak egy
szegény-legény.
S bár az ára drága, de mégis így a
jó, hisz
minden ember álma, hogy felér a
léghajó,
s fenn, ahonnan átér mind a látomás
a napsütötte tájon, valóra váltható
az összes
eredetire igézett,
tutira bemagyarázott,
s ha feszül a bugyi, az ingem –
átko-
zám, de - kivasalom.
A szerelem ige, varázslat, válla-
lás, s fogadalom.
