Gátszakadás

Olvadó hús,
könnyező patak,
kibomló táj,
lélegző szavak.

Kiömlő vér egy
barlang udvarán,
kiálló csontszirt
hegycsúcs kőfalán.

Nincs értelme megválni,
hogy újra rátalálj.
Hogyha mint a szél suhansz,
kibomlik úgy a táj.

Semmi nincs, mi már leköt.
Te azt hiányolod,
mi hogyha megkerülne sem
lehetne jobb sorod.

Ellenáll a végtelen,
mi sok darabra tört,
de összeáll a tér, idő,
s a fénynek állit őrt.

S végül egy a sok közül
kitör, s a hús felold,
s a könnyező patakfolyás
mögül kikél a hold.

Áradás

Porladó part vagyok, folyónak medre.

Mit kezdjek ezzel a túláradt árvízzel?

Gátaim ledöntve, ellenállás nélkül

önti el legbensőm minden zeg-zugát.

Biztonságát vesztett, vad természetté lett

házam, mely hitből és hűs csillagfényből állt.

És én csak nézek szét bámészan: én még csak

most érkeztem, mégis oly ismerős itt.

Láttam már, hogy törnek ketté a bilincsek

egyetlen lélegzetvételnyi csendtől.

Láttam már tébollyal rángatott kilincset,

ajtófélfán csüngő, megrongált kertkapun.

Láttam már, ismerem már ezt a kertet, e

hajnalpír előtti utolsó percet, és

tudtam, hogy mindig is itt volt és eljön, és

mégsem tettem semmit, hogy könnyebb legyen.

Mint kígyónak mérge, úgy maródott belém a

múlt, és mint levedlett kígyóbőr, úgy csüngnek

kiszáradt éveim kóróin e megannyi

nyálkás és sikamlós cafat, az emlékek.

Elhasznált óvszert több hálával hajítok

szemétbe, mint ezek bármelyikét.

S lásd, mégsem bírom, mert mint

velőmhöz tapadt és tenyésző piócák,

úgy szívják vérem, míg találnak szervest, vagy

valamit, ami tán régen még az volt, vagy

valamit, ami már haldoklik, de még mindig nem holt.

Gondolat-érzések lepik el testemet,

kitömnek, rámásznak szívemre, sajdítják.

Fészket raknak rajta, átjáróhíd épül

érzések s szellem közt, s fájdalmam fellázad:

Mind kik csak szenvedünk halkan és elnyomva,

mindünk okkal szenved, s nincsen bánat, melynek

rajtunk kívül lenne indító oka.

Amilyen magasra hág fájdalmunk foka,

oly mértékben távolodunk el a kérdéstől,

amelyen kérdés, ha jól tétetik föl,

különbsége a választól csupán időbeli elhelyezkedése.

Felszámítódnak majd érdemre méltó

tetteink sorában sorsunk fájának

nektáros gyümölcsei, amidőn szüretkor

magasra nyújtózva sem érjük el a

legfelsőbb ágnak azon egyetlen termését?

Vagy tán csak várjuk, míg fejünkre hullik,

s ütődött kobakkal, kábán reménykedjünk, hogy

leérvén vajon majd lágy földet ér?

S valóban nincsen több, mint fél igazság,

s másik fél hit, melyből színerő fakad, hogy

átjusson a szellemlét ez őserdei bozóton, mely

kietlen plazmatömörségében sűríti magába az

átjárót az egységes külvilág felé?

Monszun zúg, de engem csak egy csepp talált el.

S ti mind, akik fulladva kapkodtok levegőért,

halljátok szavam, és ne féljetek!

A víz alatt béklyóját kioldják a hullámok,

s megenyhül a gyöngyét rejtő kagylóhéj.