Nyílt levél

Új világ születik

a réginek porából.

Gyűlésen ülve

megremeg az idő,

s üzenetét hozza egy

másik világ korából,

hol él még, mi igaz, mely

fényárban fehérül,

s erőben egészül

egységes egésszé,

s az emberek vállalják

a névtelen terhet, mert

esély, hogy teremhet

termékeny rendet

a hatalmas folyam,

a vesztébe loholó,

az örökké haladó,

fényes és ragyogó

Európa.

Két világ csap össze most a

korban, amely összemosta

értéktiszta mértékét,

s véghetetlen jólétében

féltékenyen óvja minden

élő elől megtisztított

kékvérét a Hatalmas,

a Nyughatatlan Jótevő,

a Félelmet Nem Ismerő,

a Megfontoltan Vezető;
rongyos göncét félredobva

felállt hát egy levetkőzött

nemzedék, hogy elég volt!, hisz

előttünk csak üres termek

élőhalott  krisztusai

süppednek el saját mocsa-

rukba, s vicsorogva védik

egymástól a törvényt, hiszen

jól tudják, hogy rajtuk kívül

mindenkit az önkény vezet.

Magánszemély-képviselet,

turulmadár, népviselet,

folklór-színház, komédia,

nosztalgia, paródia,

mindegyiknek saját baja

a legnagyobbik tragédia,

mindegyiknek feddhetetlen

s valóságos az igaza.

A hatalomnak s hangerőnek

abszolút-érvénye mellett

labdába se rúghat kinek

intelligenciája fejlett.

A réges-régi sérelmek ér-

téket képviselnek,

múzeumban őrizgetik

a magyar történelmet.

A túl nagy szájak törvénye egy

láthatatlan örvénybe ránt,

a szócsatározások kora

köszönt kegyetlenül le ránk.

A fejetlenség félelmet szül,

könnyű megalkuvást,

felelőtlen döntéseket,

ujjal mutogatást.

Erkölcstelenségben nevelt

társadalmunk szenved,

az évszázadok súlya alatt

megroppan a nemzet.

Diktátort választottunk hát,

erőset és bölcset,

hittük, talán ő majd helyre-

állítja a rendet.

Sötét felhők gyülekeznek

hősünk feje felett,

halványulni látszanak

a fényes ígéretek.

A kultúra csak látszat-portál,

a szellem hangja helyett,

megvásárolhatóvá vált

a hazaszeretet.

Mivégre fel szólalhat egy

ember, kinek szava nem a

tiszta forrásból meríti

s vetíti a társa elé

pusztán, amit emberlétünk

ténye diktál, s követeli

s számon kéri attól s azon

kinek szó adatott,aki

önmagában való, örök-

től fakadó törvényt sért meg

napról napra, s nem gátolja

ebben saját szava rejte-

kében mélyen meghúzódó,

csírájában fojtott egysze-

rű és nyilvánvaló léte-

ző: az igazság?

Mi a szó,
ha nem az, mi való?

Hol él, kinek háza

tündöklő palota,

s cserébe helyébe

bűzölgő ganét hagy

érte ott zálogba

a kimondott szóért?

Szó érte végre a

ház elejét,

s ha az önkritikához

senki már nem ért,

ki felülről adhatna

jövőt és reményt,

hát ne vádolj, ne csinálj

magadból hülyét.

Szólj arról, ami még

előttünk szent:

az emberség, a tisztesség,

a szeretet és a rend.

Értékeld, ha olykor-olykor

beköszönt a csend,

ki a mindennapos rohanásban

nyugalmat teremt.

Köszöntsd jóbarátként,

szállj magadba vele!

Ha eltévedsz az úton,

ő lesz, kinek neve

előtted lebeg majd,

s mutatja az utat

ki az éjszakából.

A hajnal fénye hasad...

Mélyálomból ébredünk,

nem is mi vagyunk már.

Szelíd, könnyű lebegés,

végtelen folyó ár.

Békesség és szeretet,

mit a tudat mélye titkol.

Ezt kívánom neked is,

drága Orbán Viktor.