Marijuana

Mindennek a legvégén már

senki nincs, ki látná a végét.

Fiatal a testem, és sokáig él még,

de régen véget ért már valami.

Azt mondták nekem, férfi vagyok,

szenvedjek hát örökké,

és nem mondtam, hogy nem akarok.

Annyian állták az utamat bennem,

belehaltam mindannyiszor

inkább, mint hogy félrelökjem.

Itt vagyok hát, lábam a földben

gyökeret verve, a világ végén,

túl is azon, túl mindenen,

túl az Óperenciás tengeren.

Hányan pusztultak bele, és szállnak még

mindig egy lélegző ködfelhő körül?

Hányan még szuszognak, kapkodnak bután

egy nem lévő valóban igazat találva?

Hányan nem keresték magukban, s mégiscsak

megélték mindannyi elejtett bűnüket,

s árából útközben telhet még kenyérre?

Tenyérbemászó, szerencsés alakok.

Ők nem vízben tisztulnak,

adatik nekik.

Tiszták, mert talpuk még

nem érzett földet.

Erőkön kívüli, ragyogó lények,

angyalok, szentek, átlátszó szellemek.

Ütésből értenek,

fájdalmas jajból,

szavukból zajongás

hallik, ha szólnak,

s ezen a nyelven, mint

bűnösként vezeklő,

csendbe és önvádba

visszavont jellem, mi

nem érthetünk.

Hasítsd fel önmagad előtt a teret,

s meglátod, hány és hány lélek tör utat

a semmiből feléd, anyag felé.

Halandónak egy a dolga:

lenni, amíg van miért.

Kelni, amíg reggel az

alkonyt éri,

adni, míg a jóból

van mit kérni,

szólni, míg a szótól

nem kell félni,

s majdan a szélben,

egy régi mesében,

a vándorok útján,

csendben az éjben

elhamvadni

Valakiért, kit gyűlöl a világ,

Valakiért, ki gyűlöli magát,

Valakiért, ki teremt és rombol,

Valakiért, ki üvölt és tombol.

Valaki ért, valaki nem.

Eldönteni, igaz vagy sem,

sohasem volt ez az

én tisztem.

Hittem, hiszek, hinni fogok.

Tartom a számat, nem nyafogok.

Bízom a bírák jóhiszemében,

látom az arcom Éva szemében.

Bamba garnitúra durva

burkolatba húzva, dús a

vére, hűs a fénye, szürke

pesti este zöldre festve,

jég alatta, köd felette

meghaladta, elfeledte,
itt a távol, ott a messze,

nincsen vége, fuss el véle.