Gyászinduló

Egyet ütött az óra.

Az első álom elkezdődött.

Egy óriáskígyó mérgesfogán,

mint tűnek fokán egyensúlyoz.

Rólad szólok, ki mint itt vagy,

árnyékodban tükörsugár.

Előttem állsz, kezed nyújtod-

nem kértem, hogy visszatalálj.

Soha nem volt veled egész,

sohasem volt egész kerek,

édes bosszú vár most terád,

önmagadért érdemeled.

Eltűnsz majd és visszanézel,

mennyi bánat súlya nyomja vállad.

Azt mondtad, hogy jó lesz majd így.

Magadnál is szebbet hazudtál

magadnak.

Magam maradnék most,

és döntök majd, ha kell,

mert kiben bízhatnék még,

ha a félelem az út,

s a türelem az irány, mert

minden emlék összetörik

s pusztulásra ítéltetett.

Előtted sem ragyoghat fel

leplezetlen árnyékában

az igaz jelenvaló.

Másodjára újabb álom

törik fel egy mély veremből.

Rémisztő és sötét álom-

kivezet a félelemből.

Sárga tigriskarom hegye,

pontba illő, hegyes tüske,

túlságosan valóságos,

lehetetlen, légnemű és

cseppfolyós és törhetetlen,

megsemmisítően gazdag,

fogyhatatlan, elragadó,

apró véges hatalmasság,

győzedelmes keresztmetszet,

istenszagú ujjlenyomat,

arcnélküli, feddhetetlen,

számonkérhetetlen nyomor,

síró, véres, néma fátyol,

civilizációkba szunnyadt

álmot kergetők hadától

terhes messzi távol,

szennyes, meddő képtelenség.

Vak vezet, mert látók hagyják,

előbb-utóbb mégis ledől

a szikla-kártyavárból épült

dicső emberi nagyság.

Új életre kel most még egy,

harmadik világvalóság.

Ez se létező, de tágas,

szembeforduló.

Szárnyat bont egy főnixmadár,

lehullik a magasból

és elporlad, mint esőcsepp

a kettészakadt tengerben.

Itt már nem érvényes

törvény, erő, akarat.

Egy való diktál szónak s hangnak,

száz méteres tüzek kelnek

saját fényük homályába,

s veszendőbe kárhoztatnak

élő látnok sámánpapok,

aprók előtt igaz, s nagyok,

ősi tudás hordozói.

Vízre szomjazó utazó

voltam itt e vidékeken.

Mire leltem volna bármit,

rendre mindent elvesztettem.

Tétet, hogyha tudtam,

mindig nagyot tettem.

Igazam keresni jöttem a földre,

igaz itt igazán igazit alakítani

csak az jön és ő tud,

ki nem hitegeti a hitével magát,

nem emlegeti fel másnak a baját,

mert ismeri okát az összesnek.

Én osztottam, szoroztam,

toldoztam, foldoztam,

jó sokat szaroztam,

de mindig jól szórakoztam mikor

sorokban sorakoztatok előttem,

sarokba szorítottatok, és helyettem

hajoltatok meg nagyságom előtt,

ajándékokat hordtatok

és rózsaszirmokat szórtatok

a lábaim elé,

én meg már nem győztem,
megszoktam, feladtam,
szép lassan el is feledtem

hogy ki vagyok, ki voltam,

kivé kell válnom, hogy

meztelen talpakon állva kell

kelnem és járnom, hisz

izzó lávakövekben fürdő

emberi szójátékba rebegve,

angyali szépet körbelebegve,

végsőképpen elkeseredve

nem sikerülhet célba találni.

Mért nem látod a fától az erdőt?

Mért nem emlékszel, hogy

fából nem lesz vaskarika,

hogy vér nem válik vízzé,

nem fog érted jönni senki-

mégis, pontosan így kell lenni…?

Mitévő lehet hát ilyenkor-

mondd meg-az ember?

Harapófogóval tördeli éltét

érte, ha kell, neki letörli könnyét,

bárki okozta is, ő gyónja bűnét,

hangja a hűség, arca a kétség-

nem lehet éppen
egyszerű megzabo-
láznom téged.

Hozzátok, ha visszatérek,

egy dolog, mit szépen kérek:

Nézzél rám, ha hozzád beszélek.

Tudom, rémes a látvány-olykor

kellemesebb a fény, hogyha halvány-

farkast kiált és elég a máglyán

egy búsan, bambán bégető bárány,

ledől egy bálvány az Isten oltárán

az éltető halálnak végső határán.

Egy haldokló lélek kér utolsó kenetet.

Csonkított kézfejével bénán integet,

az angyalok kórusa énekkel tiszteleg,

romjaim kertjébe a Sátán eltemet.