Hibás átjáró

Lépj ki a fénybe, merészkedj ki.

Nincsenek ördögök, öntheted.

Öntsed a szíved a lábad elé, hiszen

úgyse remélsz jobb ötletet.

Kérd meg az embereket, hogy még

adjanak egy-két pillanatot,

hátha találhatsz bennük némi

elfojtott jóindulatot, s aki

hátat fordít,

fordulj tőle sarkon.

Jönnek szép és rút napok.

Forradalomról suttog az éj.

Nincs nyugodásunk addig, amíg nem a

hang, ami szól, de a szó, mi beszél.

Átragyogásunk intelem.

Inti a jóravaló hadakat.

S látom, amint nyúlsz fekve az ágyon,

levegőd harapod,-és kimarad, ahogy

átveti habzó

hullámtested a tenger.

Légy te a minden a semmi helyén.

Töltsd ki az űrt, ami tátong.

Légy te a tornádó lebegése, a

testbe nyilalló g-pont.

Lassan, s könnyen szúrd be a tűt.

Megszabadít ez az álom.

Süllyed a káosz régi hajója,

ég veled, ó, Kapitányom.

Kezdeti rend, születésnapi zsúr,

örvényt forgat a szél a viharban.

Sírás közben ne zavard gyászom,

lágyan súgd a fülembe: mi baj van?,

húzd el a függönyt,

s szoríts magadhoz erősen.

…akkoriban, mikor elvezetett,

sejteni sem gyanakodtam.

Tárt kapu várt, vad, dús legelő,-

jaj, de csodás volt ottan...

Most pedig ágálsz, fejjel a falnak,

omladozó vakolat közt.

Hűlt helye egykori várfolyosódnak,

nincs alagút, ami átköt.

Elveszítetted a kulcsot a mennybe.

Szállj fel, a csónak

rád vár! Érzed?

Ringat a felhő,

s feltör a sóhaj a mélyből.