Béla

Üzentél nekem. Pont amikor az
üzenetedre vágytam.
Úgy hiányzol nekem, mint síró
gyermek hívja az anyját.
Tudni akartam kit szólítok,
ki az akinek az árnyát én védem,
s kinek az ágyába fekszem éjjelenként.

Üzentél nekem. Azt mondtad,
megér a fájdalom annyit, hogy
kiabálj, ne egyél, soha már ne remélj,
s ne csinálj sohasem hisztit.
A víz kitisztít, a whisky piszkít,
a mámor az élet sója.
A város a kollektív tudat-joint
mocskos hamutartója.

Túl régóta váratom a választ,
túl régóta fáraszt, hogy
soha, semmi nem jön el időben,
a fal a világtól elválaszt.
Túl régóta zárva van az ajtó,
nincsen hová mennem. Csak
törd, törd, törd a kerítést,
hagyjatok végre lennem...