Testament

Ömlik számból a láva,
tüdőm forró, füstölög pofám.
Égek belül; legbelül égek.
Szégyentől és vágytól égek.
Úgy izzom, mint gyémánt parazsa.
Szemeim könnye izzadt pára.
Szívem, torkom is ég,
olvad az agy, ütközik ész.

Rémes kín, szörnyű rém egy
túl kicsi térben, összeszorítva.
Nincs hova fel, nincs mibe át.
Bömböl, ordít, viszket, könyörög,
sebláz, sajgó elnyomatás,
önvád, hangos gyűlölet őrjöng
teljes joggal; teljes joggal.

Felforrt, bugygó méreg, vegyszer,
gáz és hő, és belső szervek.
Fiatalságom, bőröm hamva
szétkent bőrhám hulló hulladéka.

Ez a megtisztulás. Ez az izzadt mocsok.
Bánom már, hogy olyan ifjúnak születtem,
s bánom, hogy gyermeknek neveltek.
Az emberi ártatlanság fertőzés csupán,
a keresztvíz tenyészbaktériuma.

Oltsatok be szerelemmel,
testtel, nyállal, hússal, vérrel,
s akkor leszek boldog, mikor
felkentétek egész alakom.

Akkor kiokádom a lángot, a gát szétég,
hamuvá lesz, és belső szerveim
örömükben majd úgy ficánkolnak,
hogy véletlenül csonton csikiznek,
amitől kénytelen elnevetem magam,
látszólag minden ok nélkül.