Hibahatár

Mindenhol dekkeket látok a

földön. Zöldet, pirosat, sárgát,

kéket, szórvány-szivárvány színű

mályvát.

Pók mászik a falon, hosszú
póklábakon, kilóg a lóláb, és
mindjárt megint minden bedől
magába.

Zakkan az írógép, új fejezet

nyílik, gondolat ébred, épület

épül, szépül, város az égben,

s egy pillantásra megszakad.

Hová tűnhet vajon?

Erről nem szól a fáma. Lám, íme,

mind elsiklunk felette. Meredten

ámul a bámulat, alá beragadva

rekedt egy óvodás csoportnyi kirakat-

próbababa, ruhaárura bábu,

bábutas érvényes bérlettel,

s e rejtély érleli bosszúvágyukat

hosszúra nyúló perceik tömkele-
gében.

Olykor tompán zúg deli fülem.

Netáncsak nem valaki üzen?

Mit súgsz eme űri hangon?

Megálljt kiáltsz idegenbe

szövedékes idegembe.

Leplezni a leplet minek?

A legények mind leléphetnek.

Le a tányér pereméről-

kezdhetik az elejéről.