A Nincsen himnusza (Ady Endre nyomán)

A legboldogabb hely a Földön

olyan hely, hol nincsen semmi.

Körbevesz csupán a tér, és

idomított idiómák.

Időszerű, s idétlen is

csak „alapján” ítélkezni.

Mindfelette megfelelni

vágyik az, ki vágyakoz.

Vágy okozta létünk. Lettünk.

Kérdésekre nem feleltünk.

Áthajoltunk időkapun,

od’át kétes ódát zengtünk.

Csodáinktól megrémültünk,

hontalanná bélyegzettünk,

lélegzünk most, mélyen, hosszan,

mélyen, hosszan-

zsibong már a csend felettünk.

Nem szándékszom elpusztulni.

Jó ideig biztos még nem.

Itt most izmos, izzadt testek

izgulnak át izgőn-mozgón

egymás hátán hálva
egy gyűrött, foltos, odaígért
álomképet egymásba.

Hála érted, arra jött egy

messzi galaxisból felém

lóháton egy barna lány, egy

megszállot szempáron szálló.

Számára megállt az idő,

fékek csikordultak, csíkot

csámpázón a betonszegély

felső rétegébe.

Olybá tűnik, visszatértem.

Újjá olvadt alvadt vérem.

Ellenállnom, kérem szépen,

halálommal egyenmérvű.

Mérmű?

Mermár mirmur mar rám

romrágódást.

Hagyjál békén.

Most már mindegy.

Tovább. Tovább.

Nincsen hová…