Holtak ébredése

Öklöt rántok a város elébe:

Mért magyaráztok mindent félre?!

Mért kiabáltok, fejbe ti hangok,

túl robajával déli harangot?!

Mért figyel árgus szemmel egy árnyék?!

Mért neki jár, aki csábít, ajándék?!

Mért fenyegetnek gondviseléssel?!

Tessék, most meg szarba léptem…

Éppen arról álmodoztam,

kárhozatra jutni szégyen.

Kár, hogy erre futja még a

régi kétkedésem.

Félelemben élek kerek

huszonkettő esztendeje.

Fél szememben életteret

buzog fel hőstett-erdeje

lelkem áramának,

másik oldalt gyerekfejek

hevernek, s alább hagy édes

íze már a mának.

Holnap újra ébredek, ha

felhőkönnyek zápora zúdul

rám is.

Virradóra meglelem ta-

lán elejtett életem,

elfelejtem bánatát a

megcsalódott emberekben,

és mit elmém kapcsolt össze

álomlátó delírjumban,

szétválasztom múltam, jövőm,

s átolvasztom jelenkorban.

Velem lesznek, vannak, voltak

mind, kik értem éltek, haltak.

Nem sújt immár égi átok,

szélesek a határsávok.

Szabad vagyok, mint a madár.

Bármi megtörténhet.