Senyorita

Táncoltass a kötélen, te
mindenható létező.
Ott vagyok én otthon, ahol
végrehajt a léterő, hol
térdet hajt a térerő, és
bármi szóval kérem, ő ma
mindenét feladja rám.

Kétkedés fogadja tán az
álruhába rettegőt,
mégis állítom, szívemből-
aj, de! -megszerettem őt.

Félelem fog el hamar, ha
már a mára gondolok,
mintha áram ára járna
át, ha álma felragyog.

Várom árajánlatát a
vasszemű kereskedőnek,
ám az ár hiába jár, ha
nem takarja szemfedőmet.

Mondja: -Kár a bánatért, te
szörnyű ébrenálmodó!
Éppen annyi hódolód, a-
mennyit ád a földgolyó!

-Mégse gondolom, hogy összes
engem illet ám, uram!
Lenne egy, ki értem él, s fü-
lembe súgja bátoran:

Ay...mi azúcar, moreno...
extranyo mi, querida...
...légy enyém, te drága lény,
Maria, szenyórita...

Úgybizony, ha egyszer élek
is, e nő ma kell nekem.
Megbolondulok, ha nem ka-
pom meg egybe, rendesen.

Lángra gyújt a színe, hangja,
arca, édes illata,
déli vére, szenvedélye,
szája nedve, harmata,

bársonyélű, fénybe vissza-
tükröző selyemhaja, a
bal fele, a jobb fele, a
körteforma sejhaja,

teste minden íze, porca,
lépte sodra, vad szele,
Istenem, de kérve kérlek
add, de hadd legyek vele...