Metafomorf

Zsibbadt gátlás harcol tehetetlen

megdühödt bánattól velem.

Álmos melegben verőerem

plasztik pompát pumpál.

A fókusz zilált, zavaros,

elfolyó, mint a csontig fojtott

könnycsepp csúszós nyáknyoma

ezen a fáradt arcon.

Tapogatózom csupán,

mint egy csúszómászó.

Perisztaltikus mozgásommal

keresztülfolyok a ráncok rácsán.

Erőltetni kell minden métert,

előbb-utóbb majd a sátán rászán:

csalétek leszek a horogra szúrva,

velem pecáznak a pokol tornácán.

Rám harapnak, és a farkam vérzik,

villás nyelvem öltöm a pokolnak.

A díszlet a pillanatról lehull,

a sápadt seggű ördögök

gyorsba kipakolnak.

Hatalmas nagyúr lettem, a Kígyó.

Marásom kemény kábítószer.

Aranytűfogam mindig töltve,

sorban áll érte sok jó ember.

Kevés vitéz, de többsége néma.

A mámor ára neki jól megéri, hogy a

délibábja bábjaként élje az

életét, de csak ha megígéri, hogy

ellenáll, ha nő a tét, s eladja

késztetése készletét,

azért, hogy általában

észre sem vegyék.

Hatalmas Úr, a Mennybe Lakozó,

te ma kárhozottá tiportál engem.

Magamra venni mégsem akarom,

mert foltos ámbár, de van még ingem.

Jól is áll nekem, a vérem tiszta,

kiszívtam már a kígyómérget.

Automatáknak autokratája, te

látomásaid túl bőn mérted.

A változáshoz te túl öreg vagy,

változástalan a visszatérted,

kikéred magad a változásnak, de

hál' az égnek, te úgysem érted, hogy

az a jó, ha a közel a távolira lát,

ha a távoli belátja hosszú fonalát;

aki várakozik, az ma el sose merül -

csak egy nekifutás az életedbe kerül.