Hűségre szomjazó magányban,
bőséges áldozatkészséggel telten,
nézem önmagam, s kérdem,
ki fia a legszebb e vidéken?
De tükröm összetört az úr
kétezertizenkilencedik hűvös telén,
én meg álltam ott, mint egy
meghiúsult remény.
Magányom abszolút, nincs mentség.
Áldozatra sincs több szükség.
A káosz ünnepel, végünk van.
Értelemtelen létünk
percről percre tengeti helyettünk
valaki más, akiben nem bízunk,
pedig bíznunk kéne, mert mi vagyunk magunk.
A szolgasorba küldött sors
az fogság, és nem szolgasors.
Magány meg áldozat nélkül
a megerősödött öntudat legmagasabb fokán
a káosz és a rend egység -
kezdet a vég után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése