Holnap előtt, máma után,
mikor fáradt nem vagyok még,
kedvenc pesti közteremen
időzöm el olykor.
Távolbalátó emberekről
regél ott a tér, akiknek
látását nem zavarja össze a
negyedik dimenzió.
Minden gyökér, amely fát tart,
s lombos koronát hordoz,
alámerül, s magát növeszti
saját húzásával.
Táplálékát mélyről szerzi,
s mind mélyebben nyújtózik ki,
annál bensőbb kapcsolatot
teremt a felhős éggel.
Én is mélyről táplálkozom,
mégis, mintha búra alól
tekintgetnék felfelé, a
mennyezet túloldalára.
Mennyi még a szenvedés, ha
fűt a szenvedély, s az álom
nem tekinthető tovább a
megvalósuláson?
Szemre hártya mind csupán.
Randa szürke-hályog.
Ez tehát, mi eltaszítja
tőlem Istenem.
Fenn vagyok. Az almafáról
integetve nézem ősöm
összes elhibázott, téves
eszmerendszerét.
Már csak egy hüvelyknyi jelre,
áldomásra várok, mi
felszakítaná szívemnek
életösztönét.
Kismajom, a fákon ugrál
át s körött a lombokon,
zöld a táj, narancs az ég, a
hangok összeállnak.
S új jövő, s megannyi tánc,
s összeolvadás,
fényerő, s robbanás,
s Napdicsőítés.
Félelem, s bosszuvágy,
s rengeteg harag,
s a kismajomból ember éled.
Így kezdődik a történet.
Ez így nem állja meg helyét,
ennek nem muszáj így lenni.
Kell, hogy legyen törvény, erő,
magasabb tudásfok.
Kell, hogy felismerjük egymást,
kell a kismajom..!
Kell a régi szép idő, az
összeköttetés..!
Emberek vagyunk, de mégis
aljas állatok.
Ösztönállat-élet, bünte-
tés és végítélet.
Ártatlan és őszinte, vad
állat kultúrát tanul, és
talán többre jut, mint mire
Ádám családfája.
Nem vagyok a teremtésnek
ékköve, sem koronája.
Koronát hord minden fa, én
csupán kócos hajat.
Örömömben borzolom, ha
úgy találja kedvem,
haragomban, bánatomban
tövestül tépkedem.
Bárcsak elmondhatnám, mennyi
hála zeng szívemben,
mert az élet részesített
önmagában engem...
Játszani, csak játszani,
hangszeren, vagy földön ülve,
lányok haját húzogatni
huncutkodva, jót derülve,
szerelemmel telt lélekkel
szökellni a Holdon-
enyém lesz a világ, egy nap
enyém lesz, én mondom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése