Túl a láthatáron

Teljesen eltévedtem benned.
Arra megyek, hol szép zene szól.
Annyira lassan telnek a percek -
a hamutálban még hamu serceg,
s nem vagyok jól,
s nem vagyok jól.

Elragad egyre a gond meg a bú,
s merre vagy, oly'kor nem kutatom, csak
állok a parton, s nézem a hosszú
zöld horizont, mint hívogat, ó! ez a
zord unalom, ez a
zord unalom.

Érzem, lenn még lenne erő, de
fennakadok - fenn még akad árny, és
árnyékban sose fordul elő lágy,
napmeleg érzet, hűs pihenő, csak
árgus akadály, csak
árgus akadály.

Hova tűntél, drága nyár?
Hova tűntél, napsugár?
Hova tűntél, elragadtatás?
A holnap álmai már csak
jégbe fagyva száradnak.

Ha minden értelem a pillanatba van zárva,
mért hagyott hát az értelem így magára?
Ha minden értelemben csak a pillanat élő,
hát mire jó ez a rengeteg kitérő?
Ha minden pillanatban csak érteni vágyom,
hogy léphetném át saját határom?
Túl a láthatáron az árny a fénnyel összeolvad,
és én nem talállak téged, nem tudom, hol vagy...

Hova tűntél, égi vár?
Hova tűntél, régi fény?
Hova tűntél, megtartóztató remény?
Belém se hálni, se halni nem jár a lélek:
én ébren élek.
Én ébren élek.