Gyémántfény

Lépésenként jár az idő,

könnycseppeket szót a tájra.

Tengerszemek nyílnak körénk,

felszakad a szónak árja.

Pillantásuk tekintetté,

majdan langyos fénnyé nyugszik.

Vallomásra kényszerít'nek-

így szület, teremt, s pusztít,

s végrehajt a hatalom, mely

át a rend s a tű fokán, az

elme és a lélek kettős

keresztmetszetén fonák,

s oldalt kétszélirány présel

mélyről a felszín felé, a bordák

csigalépcsőinek origójába a

horizont-tengelyen által. Hordják

hordalékukat, a múlt emlékét

megrendítő hullámai,

s verési lüktető, pulzáló

energiáiban hull lábaim

elé a testemet átjárt fény, ahogy

áramütéstől reszket a corpus,

vad zuhatagból ömlik alá ez a

lét, ez a végtelen éves mítosz.

Széllel szemben járni az úton

már nem erő, hanem ostobaság.

A hullámmedrek, a parttalan áram

mind tovalöknek az oldali sávok

folytatván pályájuk, légnemű

örvénymintát cirkulálnak,

s nincs az a test, ami ily hevület vad,

s nyers erejének ellenállhat.

S ebben a tűzben, mélyen az alján,

lenn, a parázs közt tűnt fel az arcod.

Tán csak egy ágnak csontrepedésén

méláztam, amint rám kacsintott.

Kéke a tűznek a legforróbb szín,

melyből a természet részt adhat.

És te, a szén közt egyszeri gyémánt,

lángomat új színnel borítottad.

Fényszínű Kedves, csillogj-villogj!

Nem rakodom rád zord farakásom.

Hogyha te kéred, én melegítlek.
Melletted lesz hű maradásom.

Nem vagyok árva, sem puhatestű.

Elviselem, ha magány szegi kedvem.

Mégis, oly szeliden, mint szerető

kérhet, ne felejts, kérlek el engem...