Racionális ima

Többet nem erőlködöm.

Mindig tragédiába torkollott, amikor visszafogtam magam. Már belefáradtam. De nem is ez a jó szó. És nem azért, mert van egy önsajnáltató felhangja, hanem azért, mert nem igaz. Ebben a formában biztosan nem. Érzem az energiák, erők alakulását, tekergőzését bennem, és minden alkalommal fájdalommal tölt el, fájdalomként jelentkezik minden rezdülésük. Nem találok rá magyarázatot, hogy miért? Mi a baj velem? Miért nem jó soha semmi? Miért ilyen rövid életű bennem az öröm? Nem akarok felsülni, megint elmenni a végsőkig, azért, hogy mikor mindent elveszítek, megint, akkor majd ráébredjek, mennyi mindent is jelentett nekem mindaz, ami most az enyém, ami körülvesz. Mégis, azt kérem, vezess ma és minden nap engem, te vagy az egyetlen reményem, bárki is légy, bárhol is légy. Mert volt olyan az utóbbi időben amikor naivitásnak, gyengeségnek éreztem, hogy mindig a te segítségedet keressem, hívjam. De egyedül nekem nem megy. Szükségem van rád, az erődre, és mellesleg a magányra is, és nem akarok bűntudatot érezni folyton, mert én nem vagyok beteg. Csak szeretem magam. Megítélt a szerelmem engem, és elítélt, pedig csak az ő világában voltam a normálistól, tőle elvárttól eltérő, és ezt nagyon nehezen fogadta el, és el is késett. Elkésett mert mire megértett engem, addigra már elveszített. Ez a seb nem akar már begyógyulni. Sok sebet ejtett rajtam, és tűrtem, álltam, és mind begyógyult, de ez most valahova túl mélyre, a húsomba vágott, a hús alá, csontig. Én esküszöm Neked, Uram, soha nem akartam hazudni, és tudatosan nem is tettem, talán csak egyszer, de nem is bírtam sokáig. Én nem akarok szenvedni, kiszolgáltatottá válni, és nem akarok a félelmeim miatt elszigetelődni a boldogságtól, ami adott lehetne, vagy letérni arról az útról, ami egyenes, és elvezet azokhoz a személyekhez, eseményekhez, pillanatokhoz, amik meghatározzák az életemet, és a boldogulásaim lépcsői lehetnek majd, most, akármikor. Ebben a helyzetben pedig többre van most szükségem, mint puszta éleslátásra. Gyökerestül el kéne választanom, el kéne tudnom választani mindazt a tényezőt, amelyek túlzottan, vagy egyáltalán belelógnak, beleólálkodnak a személyes életembe érzelmileg, befolyásolással, valamiféle lelkiismereti alapú szabadságkorlátozással, a szabadidőre való igény tiszteletének hiányával, az érzelmi, intellektuális kisajátítás gesztusával, legyen szó itt saját személyemről, vagy bármely külső személyről. Most, egyszer és mindenkorra kijelentem, és hőn áhított vágyam, hogy ezen kijelentésem foganatosodjon a Mennyei Ítélőszék előtt, hogy én így nem tudok tovább élni. Úgy érzem, hogy kötelet szorongatnak a nyakam körött, fojtogatnak, ugyanakkor nem tagadom, de nem is állítom, hogy én vagyok önnön magam fojtogatója. Csakhogy az is igaz – és ezért nem tudtam állításként kijelenteni az iménti megállapításomat -, hogy bárhányszor szabadjára engedem a kedélyem szerteágazó szenvedélyeit, mindannyiszor gátló elemekbe ütközöm a környezetemben, így az az érzés kezd kialakulni bennem lassan, hogy ellenére a sok-sok bölcs tanításnak, mégsem csak és kizárólag én vagyok a saját boldogulásom egyetlen eszköze és megvalósítója. Nem érzem minden körülmények között úgy, hogy csak rajtam múlik, és hogy ha felszabadítom magamat odabenn, az majd utat tör magának. Mindamellett azt is be kell valljam, hogy nem feltétlenül állíthatom, hogy annyira komoly erőfeszítéseket tettem volna annak érdekében bármikor is, hogy hosszabb időn keresztül ragaszkodjak, kiálljak a saját szabadságjogaim mellett, legyenek azok akár törvényes, vagy személyes jogkörök. Viszont erőhiányban szenvedek, rettenetesben, a belső, elfojtott szenvedélyek ki-kicsapkodnak a legkülönbözőbb és legkiszámíthatatlanabb irányokba, rettenetesen sok energiát emészt el ezen erők megfékezése, irányítása, és nem is áll szándékomban tovább vesződni velük, mert nem látom a továbbiakban értelmét, hiszen az elfojtott szörnyeteg, akárki is legyen az, én vagyok. És ragaszkodom ahhoz, hogy önmagamként kiteljesedjek. Hosszú távú, tartós belső békére vágyom, ahol a külső harcokat, melyek elkerülhetetlenek, nem zavarják, és eredményességüket nem fékezik folyton belső bizonytalanságok, háborgó elfojtások, folytonos elégedetlenség-érzés. Ehhez segítségre van szükségem, így életemet újra a te kezedbe helyezem, rendelkezz felettem, hagyd, hogy bennem a Beléd vetett hit ereje által kibontakozhasson az a számomra teljesen kielégítő, saját rezgésszámommal teljes mértékben kompatibilis személyiség, aki még előttem is ismeretlen, de az ügy tovább nem várhat, mert égetően sürget a külső életem minden körülménye. Könyörgöm, segíts nekem, Uram. Áldassék a Te neved minden korokban. Ámen.

(2015. 01.)