Hogy a dolgok ennyire térbeliek, hogy
minden kiterjedésnek széle, s hossza van, s minden kriksz-kraksz
értelmet nyer, s vonatkozik, és hív és jelent, hogy csak pályán
tudunk haladni, hogy nincsen módunk síkon csúszni, hogy ennyire
köt az a három dimenzió, s a negyedik, az idő, s hogy a távolság
két ember közt még az ötödikben sem mérhető, nem érem fel
ésszel, nem bírom feldolgozni.
Én még magamhoz képest is késésben
vagyok, hogy érjem utol a külső fényben száguldó
átértelmeződéseimet? Sikló törekvés csupán mind, s nem
vonatkoztatási rendszer. Égvilágon semmi fogódzó, semmilyen híd,
semmilyen csatorna át nem vezet, össze nem köt velük.
Az az átkozott intelligencia. Minek
jutott ki osztályrészül nekünk, szegény jószágoknak? S most,
hogy megvan, mihez kezdjünk vele? Bolyongunk csak lázasan a ködben,
mi ránk szakadt, s mint elszabadult kiszakadtak karmoljuk csak
kaszabolva a félhomályt, hogy vissza, vissza a kezdetet, az ősidőt,
egy új esélyt, egy új hibát, egy másikat, s ha megmarad, hát
jobb legyen, mint mit eddig elénk tártak.
Van az a pont, mikor valaki vagy
változik, vagy bennragad.
Kirántanom nem szabad az
ottmaradtakat, de hívni, kérni, könyörögni, sírni önfeledten
minden jogom megvan.
Büszkeségről szó sem lehet.
Az máshol gyökeredzik.
Én most azt üzenem neked,
keress új elfoglaltságot,
amíg csendben megszületik
melletted a teremtmény,
s aztán élvezd bőségeit,
rakoncátlan szenvedélyét,
csalogató szeszélyeit,
s engedj csábításainak.
Nincs több mondanivalóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése