Hang mögött a csend
csendben elmereng.
Benne ott a tér,
ámde mit sem ér,
ha nem segítenél
tolni felfelé,
a zárdafal fölé,
hol ott a zajfaló
volna felfalá,
s járva fel s alá
zengedeztené:
mind boruljatok
zord igám alá.
Zordigámalá!
Így nevezlek el.
Megzavartalak,
te furcsa, torz alak?
Megbocsájtanék,
ha lenne még miért,
te istenarcú szörny,
te genny a bőrömön,
te könnyű félöröm,
te bamba álvigasz.
És bizony, igaz,
hogy égi küldemény,
s mint ím, e költemény,
úgy készül a vers el
mit rólam írnak ott fenn,
Nap szemébe perzsel,
van vagy oldal ötven,
én pedig leélem,
gyáva tesztalany.
S hallgatám a csendet,
benne zeng a kezdet,
a vég, s a köztes út,
s a jó a győztesét,
a rút a vesztes énekét da-
lolva zúgja: vége...
Hang mögött a szó,
ha még kimondható,
benned ott dereng.
S a szó mögötti csend
ha tetten érhető,
ő az éltető.
Azt kerested, oh, és
ott a koppanó,
mert lezárt e rendszer,
szikla légnemű,
nincs szabad kijárás,
de mind bejár, ki ér,
s ha messze mennél minden
jótanácsodér':
tudd, hogy ott, hol álmodsz,
ott kisért a vér,
s tudd, hogy ott, hol ébredsz,
minden összeér.
2014.12.2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése